Állítólag be van ez programozva az ember DNS-ébe. Azt mondják, elkerülhetetlen és ellenőrizhetetlen. Meg azt is, hogy össze lehet hasonlítani a természettel, annak szabályos változásaival. Hogy nincs mindig nappal, hanem követi az éjszaka. Nem esik vagy süt a nap állandóan. Egyszer tavasz van, majd nyár, ősz, aztán meg tél. Ezzel érvelnek, akik tudományosan akarják megmagyarázni, akár logikusnak beállítani az emberi ostobaságot. A rombolás utáni vágyat. A háborúzás iránti éhséget. Azt, amikor az ember úgy kel fel reggel, hogy ártani akar másoknak. Mindegy, hogy élő vagy élettelen-e a célpont. A fő, hogy a szép becsúnyuljon, a jó rosszá váljon. Érezni akarják a vér szagát meg ízét. Látni akarják a pusztulást, a halált. Hallani, szinte tapintani, ahogyan lelketlenné, sivárrá, fenyegetővé válik a világ. Mert – állítólag – ez is megmagyarázható. Tudományosan körbejárható és képlettel felírható.

Nem kell messzire menni. Elég csak 20 másodpercre belekukkantani a friss hírekbe. Gyilok. Megaláztatás. Kizsigerelés. Elnyomás. Robbantás. Méregkeverés. Erőszak. Utálat. Kínzás. Mint egy önmagából kifordult világ szennygödrében felállított elrettentő karácsonyfa morbid díszei. És nem maradna azon a fán egyetlen üres ágacska sem. Annyi mindent lehetne ráaggatni. Az egyik undorítóbb lenne, mint a másik. Még több kín, még több fájdalom: már törnek alatta az ágak, már lehúzza a hatalmas súly, eldől, porlad, eláraszt.

A rombolási faktortól megrészegült ember pedig áll felette, böfög és röhög. Tapossa, majd körbetáncolja. Karlendítéssel köszönti saját magát a meghasadt tükörben. Csapzott, izzadt, bűzlő vadállat tekint rá vissza, de neki ez tetszik. Mert állítólag benne van a DNS-ében, megmagyarázható, elkerülhetetlen és képlettel felírható.

Kíváncsi lettem, miért csinálják. Odamentem a tépett hajú suhanchoz, és megkérdeztem, miért firkálja össze az amúgy művészien festett falat. Vadság csillant a szemében, de lecsillapodott hirtelen, mert tartott a kutyámtól, aki okos szemével meredt rá. „Csak” – jött a válasz. „Nem mindegy? Más is ezt csinálta. Ha képeket akarsz bámulni, menj a múzeumba!” – beleröhög a képembe, és fél szemét a kutyámon tartva elrohan. Vissza fog jönni, és akkor még több firkát hagy maga után. Azon se csodálkoznék, ha lehányná, leszarná a falakat. Miért is ne? Más is ezt csinálja, nem?

Fogom a kutyám mancsát, mert a kezembe adta. Nyalogatja a kezem, miközben arról mesélek neki, hogy nem kell félnie. Mert én sosem fogom őt zsákba rakni, a zsákot az autó után kötni, és kilométereken át vonszolni. Nem fogom őt szöges dróttal egy ártéri fához kötni, és sorsára hagyni az emelkedő árvízben. Nem fogom sosem kínozni, de még csak hanyagolni sem. Simogatom az okos fejét, belenézek tengermély szemeibe. Ő pontosan tudja, hogy sosem bántanám. Látom rajta, hogy hisz nekem, hogy szeret engem. A fajtársai is így néztek azokra az emberekre, akiknek elkezdett viszketni a tenyerük, és hirtelen prédaként tekintettek a legjobb barátra. Érezni akarták a vér szagát meg a hatalom émelyítő bűzét.

Nem hiszek ebben a kódolt genetikában! Nem hiszek abban, hogy a rombolási faktor elkerülhetetlen! Hogy veleszületett. Szerintem ez az egyes emberek sajátossága. Az ostobáké. A gyáváké. A kompenzáló gyengéké. Nem hiszek a logikusnak beállított magyarázatokban, ahogyan a képletekkel felírt megoldásokban sem. De hiszek az emberi észben, a lélekben, a szeretetben. És hiszem, hogy a rombolás megállítható. Mert az éjszaka nem ellentéte a nappalnak, hanem kiegészítője. Az éjszaka nem rossz, ahogyan a tél és az eső sem. Nem vonhatunk párhuzamot az emberi butaság és a természet között. Mert a természet értünk van. A butaság pedig az a parlagfű, amit jól kifent kaszával kell kordában tartani.

fotó: a szerző, wikipédia