Olykor láthatjuk, hogy a politikusok vagy a jövőbeni politikusok mindent kihasználnak annak érdekében, hogy növeljék népszerűségüket. Hazai maradék közösségünk egyes képviselői sem képeznek kivételt ebben a tekintetben.

Egyes esetekben iskolák, máskor kulturális szervezetek, egyházak képviselői mellszélességgel odaállnak egy-egy politikus mellé. Ugyanígy bizonyos portálok, hetilapok, különböző szervezetek, melyet Magyarországról bőségesen támogatnak.

Az nem lenne baj, hogy egy-egy szervezet odaáll valaki mellé. Ez így természetes valamilyen szinten. A baj az, hogy ez az “odaállás” forintban/euroban mérhető. Aki fizet, annak a szekerét toljuk…

Ez sem újdonság! De lehet, kellene egy egészséges határt húzni. Egy piros vonalat: ezt még lehet, ezt már nem… Nem vagyok naiv, tudom, hogy működik a világ… Hogy mennyi kiskapu van, hányszor hunynak szemet egyszer ezek, egyszer azok… De azért a “szemhunyás” nem egyezik meg e “nem látással”.

Valakik milliókból osztják az eszet, vannak akik meg meggyőződésből, igaz hittel, őszinte szívvel tenni akarnak a magyarságért. De ők nem annyira érdekesek. A zsoldosok sokkal inkább. Mert ők tudnak helyezkedni, s ha meghal a király, rögtön az újat éltetik.

Iskolák, kulturális szervezetek, társulások, szerkesztőségek… Megéri nekik, szerintük így állítható talpra a magyar. Ugyanakkor azt hiszem, ez a vonat már elment. A talpra állás helyett pofára esésre van már csak lehetőség! Bár, ha a Jóisten is úgy akarja, a kapanyél is elsülhet.

Eléggé gyakori eset: ha valaki kinyit egy “támogatott” újságot, már a harmadik oldalon látja, mi lesz a hatvanadikon: dicsőség, hódolat és áldás ennek… Pusztulj el, gazember, áruló – annak…

Sok az eszkimó, kevés a fóka. A hazai szemétdombon már alig van valami értékes. Nagyon mélyre kell ásni, hogy még találjunk valamit, ami időtálló…

Fotó: pixabay