Hogy kicsoda Klaus Schwab? Modern kori Dagobert bácsi. Pénzzel, rengeteg pénzzel, ezáltal korlátlan hatalommal rendelkezik. Német mérnök, s mint olyan végtelenül precíz, semmit nem bíz a véletlenre. Elnöke a mára már hírhedté vált Világgazdasági Fórumnak. Felmenői? Apja Eugen Schwab. Annak aki nyomon követi a második világháború halálos örökségeit feltáró jegyzőkönyveket, ismerősen csenghet e név. A náci rendszer kiszolgálója: gyárában kényszermunkában dolgoztatott ezreket. Gyártották a nagy teljesítményű lángszórókat, nem disznók perzselésére.

Klaus Schwab szóra emelkedett a Világkormányzati Csúcstalálkozón. Megköszörülte a torkát, és kiböffentett egyetlen szót: világkormány. Nem, ez így túl szerény, mert ekképpen látványosabb: VILÁGKORMÁNY! Nem kell hozzá politikusnak lenni, hogy az ember rájöjjön, mi ennek a szónak az értelme. És főként, hogy mi a filozófia küldetése! A világ, jelenlegi fogalmaink szerint, a kézzelfogható mindent jelenti. A hatalom, mely ezt a kézzelfogható mindent kormányozni kívánja, tulajdonképpen egyeduralkodóvá válna a mindenség felett. Ijesztően hangzik, nemde? De erre is gondolt az elit, így csillogó, szemet gyönyörködtető csomagolásban tálalják.

Nem lenne magántulajdon. Nem lennének olyan fogalmak, mint „én házam, én autóm, én vállalkozásom, én megtakarításom”. Mindez a világkormány kezében lenne, és mi, egyszerű földi halandók, csak bérelnénk tőle a javakat.

Bérházakban laknánk, bérautókkal járnánk, mindannyian csak alkalmazottként dolgoznánk. Pontosan annyi pénzt kapnánk, ami elegendő a megélhetésre és a behatárolt szabadidő aktív eltöltésére. A világkormány levenné a földi halandók válláról a magántulajdonnal járó terheteket. Nem lennének lakáshitelek, lízingek, nem lennének figyelmeztető sárga meg piros csekkek.

Azt ennénk, amit legyártanak nekünk. Olyan ruhákat öltenénk magunkra, amit a világkormány divatosnak ítélne. Az jelenne meg az újságban, tévében, rádióban, amit a központosított, egyedülálló hatalom elkészít. Mindannyian egyenlőek lennénk és mindannyian boldogok is egyben. Mivel – a világkormányon kívül – senki nem rendelkezne semmi plusszal, így megszűnne az irigység, a féltékenység, a bűn. Nem lennének háborúk, hiszen nem lenne értelme a más javára fogat fenni, mert a másnak sem lenne java.

Nem lennének vallási konfliktusok sem, eltűnne a köztudatból Isten, helyét a világkormány venné át. Az egyetlen, amiben hinni érdemes és kell. A szépségkirálynők ezek után nem a világbékéért való harc mellett törnének pálcát, hanem az időjárás kiszámíthatóságáért küzdenének, robotszerű integetésük közben.

Legyintünk: utópia! Soha nem valósul meg, mert mi, földi halandók, kritikus tömeg vagyunk, akire nem lehet rákényszeríteni akaratokat központilag.

Nagyanyám térde közé fogta a libát vagy a kacsát, suttogott neki valamit, talán egy népmesét. Megsimogatta, majd gyakorlott mozdulatokkal megtömte kukoricával, két ujjával csúsztatva végig a magokat a szárnyas hosszú nyakán. Ettől lett aztán a legfinomabb a liba- meg kacsamáj. Manapság ezt már állatkínzásnak hívják.

A tehenet klímagyilkosnak, a húst méregnek, a bogarakat, lárvákat, hernyókat tökéletes fehérjeforrásnak. A tojást és a teavajat ellenségnek kiáltották ki. A direkt termő szőlőket tiltólistára tették, hogy helyette az agyonvegyszerezett bor legyen a fröccsalap. Reklámok ezrei biztatnak a minél több gyógyszer fogyasztására, a minél kevesebb gondolatra, a minél tökéletesebb szolgalét felvételére.

Orwell 1949-ben írta meg a híres disztópiát, az 1984 című művét. Ebben a felügyelő állam tökéletes alkalmazkodást követel a polgároktól, véres büntetéseket helyezve kilátásba, ha mégsem követnék a hatalom akaratát. A regény megosztotta a mindenkori társadalmat. Egyesek alapműnek tartották, mások kinevették. Akik alapműnek tartották, ma rémülettel vegyes őrülettel mutogatják az utópia mára már kézzelfogható megvalósulásait. És akik kinevették? Vajon még mindig őszintén kacarásznak-e?

fotó: pixabay