Milyen megindító látvány, amikor a vasárnapi szentmisén még a „fiatalos” nagyszülők, szülők és unokák egymás mellett ülnek a padban. Milyen szép, amikor a mai harmincas-negyvenes szülők kisebb-nagyobb gyermekeikkel vasárnaponként együtt indulnak templomba. Az is milyen örömteli, amikor a gondos nagyszülők a vasárnapi szentmisére magukkal viszik az unokákat, mert a szüleik folyamatosan üzemelő munkahelyen dolgoznak, és nem minden vasárnapjuk szabad.
Bizonyára örömére szolgál papjainknak, amikor látják, hogy négyen, hatan, vagy akár nyolcan is ministrálnak körülötte. Jó látni templomainkban a tízen-és huszonéves felolvasókat. Üdítő látvány a sok fiatal arc a vasárnaponként a szentáldozáshoz járulók sorában. Olyan jó érzés látni az elsőáldozáshoz járuló kis menyasszonyok és vőlegények megilletődöttségét. Milyen megnyugtató érzés látni az Úr aratásába érkező fiatal és lelkes papokat. Dicséretes találkozni tevékeny plébániai közösségekkel, melynek tagjai mindenben együttműködnek papjukkal, unszolás nélkül kiveszik részüket a templomi és templom körüli munkákból.
Milyen lehangoló látvány, amikor az anyuka már csak egyedül érkezik a templomba, mert a férje és kamaszodó gyerekei szentmise helyett/alatt otthon tévéznek vagy a világhálón szörföznek. Milyen elszomorító, amikor már az anyukák, mi több, a nagyszülők is észrevétlenül elmaradoznak Isten házából.
Vannak templomok, ahol vasárnap bizony csak egy szál ministráns fiúcskát – ami még elszomorítóbb –, vagy egyet sem látni az oltárnál. Sok templomban nincsenek felolvasó fiatalok, csak az idősek, esetenként a nyugdíjasok vállalják el ezt a szép szolgálatot. Vannak helyek, ahol a vasárnapi szentmisén az áldozók között alig, vagy egyáltalán nem látni fiatalokat.
Lehangoló, hogy az esetek többségében az elsőáldozók közül már csak néhányat látni a követő vasárnapon a templomban. Megindító érzés idős és megfáradt papokat látni az Úr aratásában, mert nincs, aki a helyükbe álljon. Lehangoló, hogy akadnak plébániai közösségek, melynek tagjai rendre nem értenek egyet a papjukkal, mert mindent jobban tudnak nála.
Mondhatnám, hogy a fenti variációkban leírtak miatt az egyik szemünk sír, a másik meg örül. Bizonyos helyzetekre, történésekre vonatkozóan szokta volt mondani ismerősöm: „Hát igen, ez van.”
Bodzsár Gyula
Fotó: pixabay