Repül az idő, mint a sasmadár, ki zsákmányra les, lecsap rá, s fészkére száll... Hányszor, de hányszor halljuk egymástól a kifogást, hogy „majd később, most nem érek rá, majd holnap". Vagy: „Várj egy kicsit, ez most nem lényeges"! De meddig kell várni? 

Mindig is várunk, szinte minden percben, minden helyzetben. Várjuk a vasútállomáson a szerelvényt, a reggeli napfelkeltét, várjuk, hogy lefőjön a kávé, az estét, hogy hazaérjünk a munkából, a nyári vakációt a családdal és a barátokkal, a hétvégét, hogy meglátogassuk szeretteinket; várjuk, hogy kicsöngessenek, hogy becsöngessenek, hogy jó idő legyen, hogy újra kisüssön a nap.

Várunk valakire, várunk valamire, várunk kis és nagy csodákra, várunk arra, hogy valahol fenn valaki elrendezze életünk problémáit, amikkel mi nem tudunk szembenézni és megbirkózni. Azt tanultuk, hogy legyünk mindig a türelmesek, és vájunk a sorunkra. Amikor időt adunk magunknak és másoknak, úgy tűnhet, lehetőséghez jutunk. Visszaszerezhetjük elveszített nyugalmunkat, hitünket, reményünket, és bízhatunk abban, hogy tőlünk függetlenül megoldódik valami, amiben részt kellett volna vállalnunk, de nem tettük.

A halogatással eltékozoljuk életünk drága idejét, amiből amúgy is nagyon kevés van. Vannak olyan lépések, cselekedetek, amelyek nem várhatnak, sürget az idő, az élet. A másnap, a holnap egy könnyű ígéret, és nem a ma világa. Majd akkor jobb és szebb lesz, majd holnap… De mi van akkor, ha a holnap a mává, az adott nap pillanatává zsugorodik össze? Furcsa, hogy az idő hogyan halad el néha mellettünk, néha pedig észrevétlenül felettünk. Lassan, az idő előrehaladtával elfeledjük életünk régi emlékeit, már ki tudja, ki emlékszik, igaz volt, vagy csak álom. Már nem tudjuk felidézni, ki volt, mi volt, hogy is volt…

Ma már nem nézünk felfelé, bámulva a felhőket nappal és csodálni a csillagokat este. Már csak lefelé nézünk, ráncos erőtlen kezünkre, és a kezünkben lévő eszközökre. Azt hisszük, időt nyertünk egy gyors eszközzel, egy jó autóval, mely eszköz és nem cél. Pedig semmit az égadta világon nem kaptunk, csak annyit, hogy üresebb lett egy napunk, egy hetünk, egy hónapunk. Időt és türelmet követelünk magunktól és néha a másiktól. Nem kaptunk mást, csak rohanást, kapkodást. Felgyorsult a világ, de meg sem próbáljuk megállítani, mert erőtlenek vagyunk és talán nincs szükségünk már rá. Hangzik a régi bölcsesség: „Aki időt nyer, életet nyer”. Ha szakítanánk magunkra és a másik emberre időt, készek lennénk megállni, gondolkodni, érezni, akkor miénk lehetne az az értékes idő, ami maradandót ad. Meglátnánk önmagunkat és a másik embert. 

Véleményezzük a mai kor gyerekeit, hogy mennyire mások, de a magunk idejéből már csak vonakodva adunk, mert a mi szándékaink a fontosak, és néha jobb, ha még a sajátjaink sem zavarnak bennünket. Bizony, sokkal kegyetlenebbek vagyunk, mint elődeink voltak, mert a mi élethelyzetünkben sokkal több az időrabló csapda. Képtelenek vagyunk felfedezni az úgynevezett minőségi időt, amit együtt tölthetünk családtagjainkkal és barátainkkal. Az időt valóban egymásnak szentelni, odaajándékozni számolatlanul a perceket és az órákat, annak reményében, hogy ez a másiknak is fontos. Nem mérjük, nem nézegetjük percenként a telefonunkat, hogy le ne maradjunk valamiről. Mert nem maradunk le igazából semmiről. Az idő visszafordíthatatlan és megállíthatatlan, irgalmatlanul és kegyetlenül bánik velünk. Valahol mélyen tudjuk, de el nem hisszük. Arra gondolunk, hogy van holnap, és holnap után, és még azon túl is, majd akkor pótolunk mindent. Majd figyelmet adunk és kapunk holnap, és holnap után. De mi van, ha csak a ma, most van, és nincs holnapután.

Minden nap a ma emberéért, érted, értem van. Ha felébredünk, akkor már megint ma lesz, és futhatunk mind a múló idő után, amit soha el nem érhetünk. Ne kerülj soha hátrányba azért, mert eltékozlod önmagad drága idejét. Az idő nem áll, nem vár, folyamatosan mozgásban van. Nincs órám, de már van időm.

fotó: Freepik