Egész évben gürcölünk, teszünk veszünk, tervezünk. Nagyokat sóhajtozunk, mikor lesz már nyár. Unjuk már a szürke hétköznapok sivárságát, legyen már jó idő. Egész évben tervezgetünk, készülődünk. De jó lenne pihenni kikapcsolódni, új élményeket gyűjteni, új környezet és tájakat megismerni. Megvan az időpont, indulni kellene, de mégis nehéz, vajon mért? 

Egész évben robot üzemmódban vagyunk, minden nap ugyanaz: sietni, futni, gyorsan-gyorsan, ezt még nem tettem meg, ezt már lekéstem. És amikor eljött a várva várt nap, és óra, képtelenek vagyunk pihenő üzemmódra váltani, egyszerűen nem tudunk kikapcsolni. Éves dolgainkat félretenni, és átadni magunkat az önfeledt örömnek és a pihenésnek. Egész évben arról álmodoztunk, hogy milyen jó lesz a homokos tengerparton sétálni, hallgatni a hullámok morajlását, a vakítóan gyönyörű napsütésben lubickolni, csendes szellő fuvallatában álomba szenderülni.

De gyorsan visszahuppanunk a kanapé szélre. Micsoda hosszú, macerás előkészület. Ki vigyáz az idős, beteg szüleimre, a lakásra, a kutyára, ki öntözi meg a virágokat, ki veszi át a leveleimet. Ha kikapcsolódok, otthon hagyom a gondokat, a nehézségeket, és lám, megint magához láncol valami elemi ösztönszerű érzés: az a játék, amit úgy hívnak, önbecsapás. Nagyon kevesen tudják letenni az aggódást, a szorongást, mert az élet nem áll meg, akkor sem, ha mi a hasunkat süttetnénk pár napig. A kikapcsolódás, a szabadság, távol mindentől és mindenkitől. Milyen tökéletes és boldog, idilli, varázslatos pillanat.

Aztán, a legváratlanabb pillanatban csipog és pityeg a lelki társ, a telefon. Oda nézz! A közösségi felületen mennyi kedves, mosolygós arc. Mosolygós gyerekek mosolygós felnőttekkel, boldog anyák vidáman lubickoló kisbabákkal, még boldogabb apák a családdal, fülig érő szájjal. Együtt van az egész család. Gondtalan élet, boldog nyaralás. Milyen nehéz a tündekertes-rózsaszín világunk látszatát fenntartani! Hihetetlen, hogy hányféle módon és milyen választékosan tudunk hazudni az életünkről magunknak és másoknak.

Annyit hazudunk, hogy már észre sem vesszük, hogy szép lassan megégtünk-leégtünk-kiégtünk, elfogytunk, nem mosolygunk, nem örülünk a magunk és mások sikerének, nem is élünk, mert nem vagyunk önfeledt boldogok, csak vegetálunk nap-nap után. Csak lidércként táncolunk életünk lemenő napos tengerpartján. Elborít bennünket életünk hulláma. Ki fizeti ki a lakás törlesztőrészletét, szeptemberben beiskolázás, mennyi cucc kell a gyereknek, anyám és apám gyógyszerei milyen sokba kerülnek. Az autó szervizben, és már előre rágom a küszöböt, hogy a szaki mennyit fog legombolni rólam, stb..

Kikapcsolódás, bekapcsolódás, lemerülés, feltöltődés. Nyaralás, pihenés, utazás, megérkezés. Ha a valóságban is útra kelünk, és valóban megpróbálunk mások lenni, akkor jönnek csak igazán a gondok. De a megoldás a mi kezünkben van…

fotó: Freepik