„Ez nem egy hagyományos memoár. Igaz, hogy mesélek történeteket az életemről, de nem vonz a nosztalgia, az érzelgősség vagy a nyugdíj, ami a legtöbb memoár előfeltétele. Ugyanakkor ez nem is önsegítő könyv. Noha kedvelem a prédikátorokat, nem akarok arról prédikálni, hogy mit csináljanak mások. Ez egy szemléletkönyv. Meg fogok osztani történeteket, tanulságokat és filozófiákat, amiket objektíven meg lehet érteni, és aki úgy gondolja, szubjektíven magáévá is teheti őket oly módon, hogy valaki vagy a saját valóságát változtatja meg, vagy azt, ahogyan a valóságot szemléli.” Ennél tökéletesebben nem is lehetne megfogalmazni, hogy mi is rejlik ebben a könyvben, mint ahogy Matthew McConaughey fogalmazta meg saját előszavában. Olvasd el az Ő történetét, hogy felfedhesd a sajátodét.

Ha valaki elindul ezen az élet nevű úton, az azzal jár, hogy meg kell tanulnia kezelni és észrevenni, hogy az útba eső jelzőlámpák mit üzennek. Ezek közlekedési lámpák, amelyek segítenek eligazodni. A cél az, hogy úgy alakítsuk ki az életünk útvonalát, hogy minél több zöldlámpát tudjunk elkapni, kiérdemelni és megtervezni.

Matthew azáltal, hogy megmutatja, hogy az Ő piros és sárga lámpái hogyan váltottak át, és ezáltal hogyan tudott idővel egyre több zöldlámpát teremteni, felnyitja az olvasó szemét a saját életére tekintve. Hiszem azt, hogy ez a könyv mindenkinek segítségére lehet, aki szeretné kimaxolni az élet adta (akár nehezen észrevehő) lehetőségeket. Mindegy, hány éves vagy, a most pillanatában vagyunk mindannyian. Sosem késő, sosincs korán.

Emberként az egyik legáltalánosabb tulajdonságaink közé tartozik az, hogy félünk. Vágyunk az élet adta lehetőségekre, mindig keressük a „tökéletes pillanatot”, és mantrázzuk magunknak olyan és ahhoz hasonló gondolatokat, mint hogy: „Majd ha megtalálom a páromat, egésznek fogom érezni magam…”, „Majd ha lefogyok, jól fogom érezni magam a bőrömben…”, „Majd ha jobban tudom a nyelvet, elutazok Ausztráliába…”. Rendszerint nincs olyan, ami egésszé tudna tenni, ha Te magadat nem érzed annak. Nincs az a mérleg, ami olyan súlyt tudna mutatni, amitől örökre feltétel nélkül tudod szeretni önmagadat, ha nincs benned elfogadás. Nagyon kevesen indulnak el egyből a reptérre, miután kezükbe kapták a nyelvvizsgájukat.

Félünk. Amivel semmi probléma nincs addig, amíg ezt egészséges keretek között tudjuk tartani és nem megpihenünk, mint egy jó meleg paplan alatt. Ha elolvasod ezt a könyvet, egy kérdésre biztosan tudni fogod a választ. Kimaxoltam az életemet?

Ha valaki levetítené a gyászszertartásodon az eddig történteket, akkor büszke lennél rá, vagy azt mondanád, hogy: „Hú, ennél tehettem volna többet is…”. Miből lenne több, a megélt, vagy a „bárcsak megtettem volna” pillanatokból? Sokkal több élet is beleférne az életünkbe, mint azt gondolnánk. Természetesen nem indulunk ugyanolyan körülmények közül, de ha levesszük a fókuszt a piros lámpákról és nem állunk akkor is egy helyben, ha már rég zöldre váltott, akkor csodálatos, hogy mikre vagyunk képesek. Ha visszanézel és jelenleg nem vagy megelégedve azzal, ahogy eddig vezettél, akkor itt az idő, hogy sebességet, irányt, vagy autót válts. Bár néha elég csak lemosni a szélvédőt… Nincs késő változtatni. Csak indulj el.

Ahhoz, hogy feltárd magad előtt mindezt, segítségedre lesz ez a könyv. Hagyd az éjjeli szekrényeden és amikor nem tudod merre tovább, nyisd fel, olvass bele. „A létcél a végső célba érés mindvégig csak a beérkezésre gondolva. Ez hoz bennünket össze.”

Egyikünk számára sem csak aszfaltos út vezet addig a bizonyos célig. Érnek fájdalmak, hol kisebbek, hol nagyobbak. Elgyászolunk, megszülünk, földön fekszünk, szárnyalunk. Mire azt hisszük, hogy teljesen megismertük magunkat, addigra azt sem tudjuk, ki tekint vissza a tükörből. Ezek mind megállók az életben, de azt Te döntöd el, hogy melyik megállónál mennyi időt töltesz és ezek hogyan hatnak rád. Ahhoz, hogy megtudd, ki vagy, lehet könnyebb, ha először azt kérdezed magadtól: Ki nem vagyok?

Talán ez a könyv lesz most a Te zöldlámpád.

Olvasd el és „Just keep Livin”…

szerző: Gyenese Mónika

fotó: Pixabay