Nem mese, vagy valamilyen aranyos történet következik, csupán Váci Mihály Eső a homokra című verse került a kezembe minap. A költemény minden egyes sora mélységes emberszeretetet sugároz, egy közülük azonban rendkívül megkapó képet fest az együttérzésről, az empátiáról és a szerény hősiességről. 

„Parányi toporzékoló ügy nyergébe szállni…”. 

Szinte látjuk szemünk előtt a liliputi tüzes lovacskát, amint apró lábaival a földet kapálja, fújtat és már alig várja, hogy egy kicsi ember a nyergébe szálljon, és repüljön vele erdők, mezők felett. Még mindig nagyon meseszerű a kép, mindaddig, amíg át nem ültetjük a valóságba. 

Általában az emberek nem szeretnek jelentéktelennek látszó, haszonnal nem járó, esetleg még áldozatokat is kívánó ügyekkel foglalkozni. Az a „ráérő bolondok” dolga – halljuk számtalanszor, amikor próbálunk meggyőzni valakit, hogy mondjuk kapcsolódjon be egy természetvédelmi kampányba, vagy menjen el egy jótékonysági előadásra. Azok neki kicsi dolgok, és ráadásul erre nincs is ideje, hiszen éppen akkor fesztivál van, ahol minden „nagy ember” ott lesz a környékről, és bizony nem árt velük mutatkozni, meg a tévétől és az újságtól is kijönnek.  

Többször keresnek önkénteseket, akik bemennek a kórházakba, hogy a tartós kezelésre szoruló gyermekeknek meséljenek, társasjátékot játszanak velük, hogy a betegség, és az otthon hiánya legalább némileg elviselhetőbb legyen.

 Mindig akad erre is néhány jelentkező, akik szívesen szállnak a parányi toporzékoló ügy nyergébe, de azért tolongás és túljelentkezés ritkán fordul elő. Éppen ezért érdemelnek meg minden tiszteletet azok, akik tudják, hogy minden kis ügy valakinek nagyon is nagy, sőt, gyakran az életet jelenti. 

Ide tartoznak a szabadidejükben különböző foglalkozásokat ingyen vezető pedagógusok, az önkéntes tűzoltók, a gyermekeket felvidító „bohócdoktorok”, a természetvédő aktivisták, a polgárvédelmi szervek önkéntesei és még sokan, akik nem mások elismeréséért fáradoznak, hanem mert a lelkiismeretük azt diktálja.

Nem bánják, ha nem részei a tömegnek, ha nem képzelt tagjai egy hatalmas, nagyhangú, dicsőséget és hírnevet hajhászó divatos áramlatnak, hanem olyasmit is bevállalnak, amiről nem írnak az újságok, és nem lesz belőle televíziós riport.

Mert biztosan jó érzés ötezer emberrel együtt skandálni, hogy „le vele!”, a hatszáz gyalázkodó hozzászólás után leírni a hatszázegyediket is a közösségi oldalakon, vagy tízezredikként gratulálni egy magas pozícióba került embernek- de azzal valójában láthatatlanná teszik magukat. 

A látszólag jelentéktelen, ismeretlen, parányi ügyek lovasai azonban tudják az említett vers folytatását is: „kicsikhez hajolni- hogy így magasodjál”.

fotó: pixabay