Múltkor egy nagyon hosszú hazaúton az egyik ismerősömmel arról diskuráltunk, hogy milyen nehéz napjainkban beszélgetni az emberekkel bizonyos témákról, legyen szó akár irodalomról, akár történelemről. S nem csupán azért, mert a ma átlagemberét nem érdeklik ezek a témakörök és már nem is nagyon olvasnak az emberek, hanem azért is, mert manapság már szívesebben választják a „könnyebbik utat”.

Azaz a legtöbb esetben egy hosszú, fárasztó munkanap után leülnek a televízió elé, ahol a horrorisztikus gyilkosságokkal és balesetekkel teletűzdelt híradó után megnézik a kereskedelmi televíziók valamelyik showműsorát vagy realityjét. Majd mindezek után vagy közben bekapcsolják az okostelefonjaikat és az egyes közösségi oldalakon a nem túl igényes bulvárhírek mellett a szintén nem túl magas színvonalú „híroldalak” bejegyzéseinek címeit olvassák el csupán.

A történelemről e sorok között inkább nem is ejtek szót, hiszen úgy vettem észre, hogy ahhoz mindenki „ért”, s leginkább a Trianonhoz fűződő eseményekről már mindenki szinte mindent „tud”, viszont az irodalomkedvelők már lassacskán kihalófélben vannak, de még mindig pislákol a mécses. Az olvasáshoz egyébként még csak felsőbb fokú iskoláztatás sem szükségeltetik, bárki megteheti, aki az idejét arra szenteli. Az olvasás által mások mellett a szókincsünk is bővül.

Mostanság sajnos azt vettem észre, hogy már nem nagyon „divatos” dicsekedni a tudásunkkal, és ez nem csupán a fiatalabb generációra vonatkozik. Ezt alátámassza a következő történet is. Nemrég, késő délután a postán várakoztam és pár szülő, akik éppen egy szülői értekezletről érkeztek a hivatalba, mögém álltak a sorba, ami elég hosszú volt, így kényszertelenül is volt „szerencsém” hallgatni őket és az „okosságaikat”.

Az egyik szülő nevetve szólalt fel és bíztatást várt a többi szülőtől: „Most azért adott a fiamnak rosszpontot ez a tanár, mert nem tudta, hogy ki az a Petőfi Sándor?” Jött az első válasz: „Én sem tudom ki az.” Majd a harmadik szülő is felszólalt: „Én tudok tőle egy verset.” Már azt hittem valami értelmes dolog fog elhangzani a szülő szájából, vagy legalább ha nem is a XIX. század költőit, de legalább az Anyám tyúkját ismeri, de a vágyam nem teljesült, mivel a következőt mondta: „Petőfi Sándor gatyába táncol, felesége bugyiban…”

Óriási hahota tört ki a postahivatalban, még a hölgy a kiszolgálópult mögött is ránézett a hosszú sorra, hogy mi lehet ez a hangzavar. A szülők kacarásztak a nagy „poénon”, amit talán alsó tagozatos koromban hallottam utoljára, de már akkor sem találtam viccesnek. De, hogy egy szülőnek ez jusson elsőként eszébe a magyar költészet egyik, ha nem a legnagyobb alakjáról… Bárcsak ne mondott volna inkább semmit.

Kezemben a feladásra szánt borítékot szorongattam, s gondoltam, hogy hátraszólok, de pár másodperc után rájöttem, hogy nincs semmi értelme. A klasszikus filmek kedvelőjeként eszembe jutott egy idézet a nemrégiben visszavonuló rendezőóriástól, Woody Allentől, ami így hangzik: „Ne vitatkozz idiótákkal, mert lehúznak a saját szintjükre, aztán legyőznek a rutinjukkal.” Érdemes megfontolni!

Fotó: pixabay