Az elmúlt évtizedekben az üzleti világban hatalmas áttörések történtek a nők érdekérvényesítését tekintve, tombol a feminizmus és a hétköznapi életben is egyre szűkebb a szakadék a nemek között. Éjjel az utcán azonban a mai napig lecsökkenthetetlenek az erőviszonyok közti különbségek. Egy nő sem érzi magát biztonságban a mögüle jövő gyorsuló léptek hallatán, hiszen sosem lehet tudni, milyen szándékkal közeledik az illető.
Bár szerencsére egyre nagyobb hangsúly kerül a bántalmazás felfedésére és megelőzésére, manapság megsokszorozódott a támadható felület. Az interneten az életünk legapróbb részleteit is megosztjuk a világgal, ismeretlen emberekkel randizunk és pontos helymeghatározással mutatjuk meg, merre járunk éppen. Alapjáraton nem látunk ebben veszélyforrást, hiszen szerencsére, nem a félelem járja át a lényünket minden lépésünknél. Azonban elég egy megrázó történet, és gyorsan átértékeljük a biztonságról alkotott elképzelésünket. Szinte minden kideríthető manapság rólunk alig néhány kattintással, ami igazi kincsesbányát jelenthet a rossz szándékú emberek számára.
Mindannyian ismerünk olyan történetet, amikor nem az jelent meg a találkozón, akire a képek alapján számítanánk. Ilyenkor derül ki, hogy egy egészen más emberrel beszélgetettünk eddig, mint azt gondoltuk. Arról nem beszélve, hogy az internetre egyszer feltöltött kép utána bárhol felhasználható, illetve átszerkeszthető. A mai AI-technológiával ijesztően valóságos tartalmak gyárthatóak, ezzel tovább veszélyeztetve a személyes biztonságot. Saját adataink és személyünk védelmében extra óvatosság szükséges, hogy csökkenteni tudjuk az ellenünk irányuló cselekedeteket az online térben.
Már egészen kislány korunkban megtanítják nekünk a legfontosabb szabályokat: ne beszéljünk idegenekkel, soha ne üljünk be más autójába és sötétben ne mászkáljunk egyedül. Majd ez kiegészül azzal, hogy ne posztoljunk olyan képeket magunkról, amik ellenünk fordíthatóak, sőt privát üzenetben se küldjünk ilyet még a közeli ismerőseinknek se. Soha ne hagyjuk őrizetlenül a poharunkat a szórakozóhelyen, csak olyan ruhában lépjünk utcára, ami kellően eltakar minket és mindig szóljunk valakinek, hogy hol és kivel tervezünk találkozni.
Ezek mellé idővel beépülnek az ösztönös szokások is, amiket talán sosem tanítottak, mégis minden nő számára ismerősek. Ilyen például a kézben szorongatott kulcscsomó hazafelé menet az utcán, vagy, hogy átmegyünk az út túloldalára és felgyorsítjuk lépteinket, ha éjjel valaki hátulról közeledik felénk a járdán. Azonnal védtelennek érezzük magunkat, legyünk bármennyire bátrak vagy merészek. A tehetetlenség az egyik legbénítóbb gondolat – ez az az állapot, amit azonnal próbálunk elkerülni, akár valós veszély fenyeget, akár nem. Hiszen már belénk van kódolva.
Érdekes, hogy, ha azonban egy férfi társaságában járjuk éjjel a várost, szinte fel sem merül bennünk ez a félelem. Tudjuk, hogy már a puszta jelenlétük is elég ahhoz, hogy ne történhessen atrocitás a nőkkel szemben. A kérdés viszont a következő: miért kell egy férfi ahhoz, hogy a nő biztonságban érezhesse magát a többi férfivel szemben? Miért nem elég ehhez önmaga – a nő?
Abban a világban, ahol a szexuális bántalmazás elszenvedői, és nem pedig elkövetői vannak még mindig hibáztatva, sajnos nem sok jót remélhetünk. A legelső kérdések közé tartozik minden áldozattal szemben, hogy mit viselt az abúzust megelőzően. Mintha ez bármit is befolyásolna, és a ruha mérete felérne egy felhatalmazással az erőszaktevő felé. Nem a szoknya hosszára kellene fókuszálni – sokkal inkább az elkövetők indítékaira. Nem lehet elégszer hangsúlyozni: nem a lányainkat kellene megvédeni, hanem a fiainkat kellene megnevelni. Talán kevesebb gyermekpornográf tartalom készülne, nem keresnének ennyi eltűnt fiatal lányt, és nem élne minden második nő olyan traumával a lelkében, amit egy életen át próbál feldolgozni, általában sikertelenül.
szerző: Kiss Dóra
fotó: Pixabay