Meghallgatva


Azt halljuk meg, amit mi szeretnénk hallani a másik embertől. A kommunikációnkba egy szinkron tolmácsgép van beépítve. Egy valós partneri viszonyban ráadásul nem csak kinyilatkoztatunk, hanem van bennünk kellő nyitottság odafigyelni és meghallgatni a másikat is. Itt az ideje, hogy szánjunk időt arra, hogy beszélgessünk, és meghallgassuk egymást! 

Vajon mikor beszélgettél utoljára egy jóízűt a barátaiddal? Emlékszel még, hogy mikor volt az, hogy úgy álltál fel a székből, ahol órákon át ültél, hogy meghallgattad a másikat és téged is meghallgattak? Kevés fontosabb és izgalmasabb dolog van a világon, mint kimondani azt, amit érzünk, ami ott van a nyelvünk hegyén vagy nyomja a szívünket. A ki nem mondott szavak ránk telepednek, összenyomnak bennünket.

Sokszor gondolhatjuk azt, hogy a kimondott szó félreértések forrása, ez visszatart bennünket, de fontos, hogy tudjuk – a szó egyben megoldás is lehet egy félreértés rendezésére. A szavainkkal, kifejezéseinkkel meg kell tanulnunk gazdálkodni. Jó lenne, ha mindig készek lennénk arra, hogy megdicsérjük a másik embert ahelyett, hogy állandóan kritizálnánk valamiért. Megfigyelhettük már, hogy a mások által kimondott szó sértheti önbecsülésünket, de építhet és erősíthet, vigasztalhat és ösztönözhet is bennünket. Minden attól függ, hogy ki, mikor és miért mondja.

Talán a hangsúly lehet mindennek a nyitja és a zárja, hogy egy biztonságos, félelmek nélküli, támadásmentes beszélgetésbe merülhessünk. Nézeteltérést okozhat, hogy sokszor bizalmatlanok vagyunk még a dicsérettel szemben is, mert, mögöttes tartalmat keresünk azonnal, de a kritika bezzeg legtöbbször azonnal célba ér. Felnőttként fontos, hogy készek legyünk szavainkat megfontoltan mondattá formálni és mérlegelni, még mielőtt kimondjuk azokat. A gyermekeknek megbocsátható, ha néha hibásan közlik a mondanivalójukat.

Mennyivel jobb érzés lenne, ha néha ki mernénk mondani, ha valaki ügyesebb, okosabb, rátermettebb nálunk. Ha el tudnánk ismerni a másik ember egyediségét és különlegességét. Nem gondolom, hogy ez kisebbségi érzést okozna nekünk. Léteznek olyan emberek, akik talán jól bírják a véleményt és a kritikát, nem roppannak bele, erősek és kemények maradnak, mert megedződtek, tudják, hogy így lehet túlélni a világban, valamint helyes önismeretük révén nem engedik mások által lerombolni saját identitásukat.

Ám a legtöbb ember a dicséretet sokkal jobban értékeli. Nem a hamis hízelgést, hanem a valódi dicséretet, a szívből elhangzó jó szót. Másokat megszólni, leszólni, vagy éppen beszólni, vagy megalázni a gyenge és helytelen önismerettel rendelkező ember szokott, mivel úgy érzi kudarcaiért más a felelős, vagy másként nem tudja érvényesíteni a gondolatait, akaratát. Sokszor beleesünk abba a hibába, hogy elhisszük, hogy nem vagyunk elég jók, csak azért, mert valaki azt állítja. Kinek nem vagyunk ilyenkor elég jók? Neki, aki mondja és ezt állítja. Érdemes elgondolkodni ilyenkor, hogy valóban fontos az ő véleménye? Valóban fontos az, hogy ki és mit mond rólunk, vagy nekünk? Nem biztos, hogy valóban számít mások véleménye, ami nem épít, csak mindig kész a rombolásra és pusztításra.

Mennyivel gazdagabb azok élete, akik tisztelik a másik embert, felemelni és nem lerántani akarják. Aki képes felnőni a másik ember értékéhez és kész vele együtt élni, tőle tanulni, az szavaival ösztönöz másokat, és életet ad. Az ilyen ember társaságában jó lenni. A kimondott szó nem mindig tükrözi igaz szándékainkat, vagy attól is félünk, hogy azok nem érnek célba, vagy célt tévesztenek és értelmét veszti a másik ember számra. Ha tisztelettel figyelek, szeretettel beszélek, és boldogan kész vagyok meghallgatni a másikat, akkor már volt értelme az igazi BESZÉLGETÉSNEK.

fotó: Freepik