Rabság, bilincs, béklyó, megkötözöttség, függőség; mind-mind olyan szavak, amik arra utalnak, hogy valaki képtelen szabaddá válni, mert valami fogságban tartja az életét. Képtelen az ördögi függőség csapdájából és annak hatásából szabadulni. Sok fajtáját ismeri az emberiség a függőségnek. Alkohol-, drog-, cigaretta-, internet- és játék-függőség, stb. Kizökkentenek bennünket az úgy nevezett normális életből. 

Minden ember valamilyen – embertársaitól vagy szenvedélytől való – függési viszonyban él. Világrajövetelünk pillanatától már elkezdődik a kiszolgáltatottság fizikai és szellemi valósága. Így felmerül az alapvető kérdés: van- e egyáltalán a mai embernek szabad akarata? Van-e önálló létünk? Képesek vagyunk-e elszakítani a kiszolgáltatottság ördögi hálóját? Gyermekkortól egészen a felnőtt kor előre haladtával szinte mindig kialakul és állandósul valami bennünk, ami nem enged szabadon. A lelkünk és a testünk örökös béklyó szorításába van kényszerítve.

Függünk olykor a társadalmi, kulturális, közösségi, vallási szokásoktól és viselkedéstől. Az állandó birtoklási és szerzési ösztöntől, a családtagjainktól, szomszédjainktól, a barátainktól, a környezetünkben zajló eseményektől és nem utolsó sorban a pénztől. Rabságunk és függőségeink egyik legnagyobb hányadát a lelki-szellemi függőség okozza. A mások véleményétől, kritikájától való állandó félelem, hogy mit gondolnak, és mit mondanak rólam.

Megtanítottak és megtanultunk félni, rettegni a nap legtöbb percében, órájában, hiszen a tévé, az internet, a média megannyi hírközlése folyamatosan félelmet indukál. A háború, az infláció, a tőzsdei hírek, a világjárványok, az állandóan változó időjárás, és lehetne sorolni a megannyi hírt, ami borzolja a kedélyünket. A családtagjaink zsémbeskedései, ahogy próbálnak uralkodni felettünk, mert nem merünk nekik és elképzelésiknek határt szabni, nem merünk nekik nemet mondani, nehogy elveszítsük a szeretetüket. De ez a szeretet mire ösztönöz, mire tanít, és mit mutat? Azt, hogy félünk és rettegünk.

Gyakran mondjuk magunknak és másoknak is, hogy „hát, ilyen a világ”. A valóság az, hogy a világ mi vagyunk, és mi változtatjuk meg percről percre, napról napra, hétről hétre, évről évre. Bizony, kényelmessé váltunk, és mindig könnyebb a kanapé széléről megváltani a világot, és igazolni, hogy mikor mit, miért nem teszünk.

Szívünk első gondolata nem az Isten, nem a házastársunk, nem az öregedő és kiszolgáltatott élethelyzetben élő idős szüleink, nem a gyermekeink, hanem a telefonunk, ami befolyásolja az életünket, nehogy véletlenül lemaradjunk valamiről. Már képtelenek vagyunk mi magunk boldogulni és másokat is boldogítani. Képtelenek vagyunk észrevenni, ha valaki szomorú, ha pedig látjuk, érzéketlenül arra gondolunk, ez nem az én dolgom. Állandó függésbe kerültünk az időtől, az évről évre változó kortól, attól, hogy mit közvetít a környezet és a világ.

Lemondtunk a saját véleményalkotás öröméről, és annak szabadságáról, hogy nyugodtan elmondhatjuk másoknak, kiről, mikor, mit gondolunk, és én hogy látjuk. Ilyen mérhetetlenül nagy rabságban nem élt még a földön ennyi ember. De mindig van szabadulási lehetőség, csak vedd észre saját láncaid, és tépd el őket.

fotó: Freepik