„A lelki vakok is bottal járnak! A különbség csak annyi, hogy nem támaszkodnak rá, hanem ütnek vele” – írja a tavalyi esztendőben elhunyt Moldova György Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas magyar szerző, akit az egyik legolvasottabb kortárs magyar íróként tartanak számon.

Ha belegondolunk az idézet valós mondanivalójába, üzenetébe, rájöhetünk, hogy a citátum csupa igazságot és realitást tartalmaz, hiszen napjainkban elég gyakran találkozunk olyan szituációval vagy körülménnyel, amikor azt érezzük, hogy valaki ellenséges, érzéketlen vagy barátságtalan velünk, pedig mi nem szolgáltunk rá.

Sokszor olyan illetőtől kapjuk meg ezt a fajta „viselkedésmódot”, akitől a legkevésbé számítunk rá, tehát váratlanul ér bennünket az adott magatartás vagy éppen a felénk irányuló negatív hozzáállás. Ugyanakkor nem csupán egy ismerős személytől eshet rosszul egy ilyen jellegű elutasító magaviselet, hanem egy efféle „találkozás” során meghökkenve érezzük magunkat a munkahelyünkön, a postán, az orvosi rendelőben, de akár az üzletben is.

A legutóbbi helyszínen – mondjuk egy bevásárlóközpontban – többször is előfordulhatott már mindannyiunkkal, hogy bizonyos vásárlók elénk tolakodtak a hosszú sorban, vagy mire ránk esett volna a sor az egyes hústermékek kiválasztásánál és kérésénél, egy „reptében odaérkező” vevőt szolgálnak ki előbb, mert ő éppen késésben van, nagyon siet, így nézzék el neki, hogy előbb kap kiszolgálást, mint a már hosszú percek óta várakozók.

A fenti esetek természetesen inkább bosszantóak és nyugtalanítóak, mintsem „megtorlást” és „bosszút” érdemlő tettek, viszont az érzéketlen magatartásnak is vannak bizonyos határai, amiket több esetben is átlépnek egyes „embernek” nevezett „teremtmények”.

Már egy olyan abszurd és döbbenetes történetet is mesélt számomra egy édesanya, hogy az 1990-es években, amikor kilenc hónapos terhes volt, egy forró nyári napon a Dunaszerdahely és Galánta közti útvonalat autóbusszal volt kénytelen megtenni – akkoriban nem minden háztartásban adatott meg a saját autó –, és a közel harminc kilométeres szakaszon végig állnia kellett, mivel senki nem volt hajlandó átadni a helyét a zsúfolt szerelvényen.

Ez mindössze egy a sok megdöbbentő és értelmetlen történet közül, hiszen bizonyára mindannyian tudnánk legalább egy ehhez hasonló – vagy akár e történést túlszárnyaló – sztorit mesélni, amikor az emberi „jóindulat” túlteljesíti és felülmúlja magát. Elég csak belegondolni a zebrán való szabályos áthaladásra is, amikor a gépjármű sofőrje – látva, hogy a gyalogos már az átkelőre lépett – inkább gyorsít, minthogy lassítana, s később nemtetszését kifejezve ordít a járókelővel, és „szép” szavakkal, kifejezésekkel illeti őt, pedig a lelke legmélyén talán még tudja is, hogy nem neki van igaza.

Baltasar Gracián spanyol barokk prózaíró írja egy helyütt a következőt: „Az érzéketlen ember nem ér sokat, mert az érzéketlenség oka nem mindig közömbösség, lehet a képesség hiánya is.”

Több mint négyszáz évvel később vagyunk a leírtak után, és a helyzet még mindig aktuális…

Fotó: pixabay