Gyengéd érintés a léleknek


Az ember legalapvetőbb igénye az, hogy legyen kit szeretnie, és legyen, aki szereti őt. Bejárhatjuk egyedül a világot, megmászhatjuk a legnagyobb hegyeket vagy elérhetjük a legnagyobb sikereket - fele annyit sem ér mindez, ha egyedül tettük meg. Szeretjük megosztani élményeinket másokkal, hisz igaz a mondás: nem az út számít, hanem hogy kivel teszed meg. Emberi kapcsolataink a legnagyobb mozgatórugóink, és bár mindannyian különbözőek vagyunk, legbelül mind ugyanarra vágyunk: a törődésre.

Sok-sok sérülést szerzünk életünk során másoktól, amiket néha véletlen, néha pedig szánt szándékkal okoznak nekünk. Érthető lenne, ha ennek hatására magunkba fordulva, a saját buborékunkban élnénk mindennapjainkat, ez azonban ideális esetben valamiért mégsem így történik. Minden negatív tapasztalásunk ellenére dolgozik bennünk az ösztön, hogy újra bízzunk, és érzelmileg közel engedjünk magunkhoz másokat. Sosem lehetünk biztosak a másik szándékában, azonban mégis újra és újra vállaljuk a kockázatot. Naivak vagyunk, vagy bátrak? Határozottan az utóbbi.

Minél többször próbáljuk újra, annál inkább növeljük az esélyét annak, hogy találunk valakit, aki miatt megéri. Legyen szó barátságról vagy szerelemről, lesz valaki, aki egyszer megérkezik hozzánk, és begyógyít minden sebet, amit mások ejtettek rajtunk. Aki megtanul minket úgy szeretni, ahogyan az nekünk a legjobb, és akit megtanulhatunk úgy szeretni, ahogy az neki a legjobb. Aki nem ítéli el a múltunkat, hanem segít feldolgozni azt. Aki nem kétségeket hagy bennünk és indulatokat, hanem addig fogja a kezünket, míg utolsó negatív érzelmeink is elcsitulnak. Aki már egy fél pillantásból érzi, ha baj van, és azonnal felismeri hamis mosolyunkat. Aki előtt nem kell rejtegetnünk könnyeinket, mert tudjuk, hogy ő lesz az első, aki segít letörölni azokat.

Minél több sérülést hordozunk magunkban, annál mélyebben tudjuk értékelni azt, ha valaki mindezek után őszintén törődik velünk. Olyanok lehetnek ezek az apró figyelmességek irányunkba, mint az apró sebtapaszok, melyek szépen lassan hagyják gyógyulni az alattuk húzódó hegeket. Sokszor nem hatalmas gesztusokra vagy vallomásokra vágyunk, csupán a felismerésre, hogy valaki végre odafigyel ránk. Kérés nélkül, és nem azért, mert kell, hanem mert szeretne. Vigyázni szeretne ránk és törődni velünk, mert meglátott valamit a lelkünkben, amire érdemes odafigyelni.

A leggyengédebb dolgok jelenthetik ilyenkor a legnagyobb megerősítést, miszerint számítunk a másiknak. Például, ha megjegyzi, hogy hogyan isszuk a kávénkat, és legközelebb előre kikéri nekünk. Vagy, ha napközben odafigyel az aznap esti terveinkre, és másnap reggel érdeklődik felőlük. Egy szál virág, egy váratlan „jó lenne, ha itt lennél” üzenet, egy bátorító simítás, ha látja, hogy kicsit elbizonytalanodtunk.

Nem az egész világot kell megváltani azért, hogy szeretve érezzük magunkat, csak a mi kis saját világunkat, ehhez pedig általában elég csak figyelmesnek lenni. Sokszor ez többet jelent, mintha valaki a csillagokat próbálná lehozni nekünk az égről.

fotó: Pixabay