Már hónapok óta tart az aktuális iskolaév. Az első nehézségeken már talán túl van mindenki, gyermek és szülő egyaránt. Az idő eltelik magától is, ha akarjuk, ha nem, de mennyi minden történik mondjuk egy szülő fejében, szívében, lelkében, amikor a gyermekét útnak indítja az oviba, az iskolába, a középiskolába – ahol például bentlakásos tanuló lesz, és csak hétvégén láthatja a szülő – vagy épp már az egyetemre, fiatal felnőttként.

A mai rohanó világban, amikor akarva-akaratlanul is elér a média és annak híráradata, aminek a 90%-a valljuk be negatív hír, akkor óhatatlanul elindul bennünk az aggódás és a félelem. Hogy ugyan nem lesz-e baj? Nem történik-e majd az oviban akár egy mászókás baleset, az iskolában esetleg zaklatás vagy rossz barátok hatása, ami miatt bajba keveredik, és eltűnik majd az a kis ember, akit addig ismertünk és dédelgettünk?

Ez egytől egyig szörnyen ijesztő érzés, és nagyon mélyen be tudja fészkelni az ember fejébe magát, ami folyamatos rettegést eredményez, hacsak nem hiszünk abban, hogy nem történhet baj. Mert igenis, elég ügyes az a három-hatéves ahhoz, hogy ne essen le sehonnan, ha mégis, akkor meg szerencsésen érjen földet, hiszen annyiszor leesett már, és mégsem lett nagy baja. Vagy, hogy az a hat-tizenöt évesünk elég talpraesett, és fogja tudni, hogy mikor választott jó barátokat, még ha csak az első balhé után is fog tudatosulni benne, hogy esetleg rossz döntést hozott. Hogy a kamasz középsulisunk megfontoltan feszegeti majd a saját határait a szüleitől távol, hiszen annak idején mi is azt tettük, és igazából ez a dolga, hiszen fontos része a felnőtté válásnak, leválásnak, mert ezáltal tudja majd, hogy ki is igazából, hol vannak a láthatatlan határok, amiket meg fog húzni.

Szülőként csak bízni tudunk benne, hogy nem lesz szüksége a mi segítségünkre, de ha kell, idejében fogja kéri azt. Ahogy abban is bízunk, hogy elég őszinte ehhez a kapcsolatunk, és az is marad, még ha természetesen az idő múltával már nem mi leszünk a legfőbb bizalmasai. Bízunk abban is, hogy megfelelő erkölcsi normákat adtunk át nekik ahhoz, hogy tudják, mi a jó és a rossz, ami gyakran eléggé összemosódik ebben a zűrzavaros világban, főleg egy önmagát is alig ismerő, útját kereső fiatal emberke számára, aki néha alig ért valamit ebből az életből, amiben mi, felnőttek is néha elveszünk.

És mikor félni kezdünk, akkor kell, hogy jöjjön újra és újra a hit a gondviselésben, hogy van, aki vigyáz a gyermekünkre akkor is, ha mi nem vagyunk ott. Ha szülőként hiszel ebben, akkor abban is, hogy mindig lesz ott valaki, aki – ha baj is van – segít, hogy pont jókor ér oda, jókor fogja meg a kezét, jókor mond egy mondatot vagy néha csak egyetlenegy szót, amire akkor a gyermekednek éppen szüksége van. A gyermeked is tudni fogja, hogy sosincs egyedül: mindig van segítség, ha kell, még ha nem is a szülőtől érkezik, mert látta jó néhányszor, hogy te is megfogtad már mások kezét. Így mostanra már ő is tudja, hogy valójában a gondviselés ott van minden egyes ember személyében, aki szeretettel közeledik egy másik ember felé.

Akkor el tudod engedni a félelmet és a gyermeked kezét is, nem hatalmasodik el rajtad, mert tudod, hiszed, hogy mindig vigyázzák lépteit annak, akit a legjobban szeretsz, éppen úgy, ahogy a tiédet is – ahogy mindannyiunkét.

Szolgai Zsuzsanna

Fotó: pixabay