Vágyunk a főszerepre: vágyunk arra, hogy valakinek mindenkinél és mindennél fontosabbak legyünk, ám sokszor magunknak nem vagyunk elég fontosak. „Tanító néni/bácsi jelentem az osztály létszáma X, jelen van Y.” Hu Hugó szólította fel a tanár. Jelen! – jött a válasz az utolsó padból – ugye ismerősek ezek a mondatok.  Unalmasnak és kissé nevetséges formalitásoknak tűntek, de az iskola alsó tagozatától saját életünk főszereplőjeként megérkezésre és jelenlétre neveltek bennünket. Megérkezés. Jelenlét. Elégedettség.

A világban mégis sokan szenvednek az elégedetlenségtől. Nézzük csak, ha visszanézünk egy két napot az elmúltakból, elmondhatjuk-e, hogy tudatosan szervezett napot éltünk meg, melyben jelen voltunk nem csak fizikailag, de tudásunkkal, figyelmünkkel és teljes valónkkal? Vajon hány napot tudunk feleleveníteni, úgy, hogy abban saját szerepünket nem leszóljuk, nem rosszalljuk, nem kisebbítjük, de fel sem nagyítjuk? Hol vagyunk mi a saját életünkben? Jelen vagyunk, vagy csak a külső huhogók szemszögéből szemléljük életünk alakulását, egészségünket, tudásunkat, munkánkat, családunkat?

Lényeges kérdés, hogy mire fókuszálunk, visszatekintünk-e a nap végén, elmondhatjuk-e, hogy odafigyeltem az egészségemre, a beszélgetésekre, a kollégáimra, a feladataimra, -megérkezett voltam és jelen voltam a helyzetekben, nem pedig máson pörgött az agyam, amiközben más ügyét intéztem. Hányszor és hányszor nem vagyunk jelen a helyzeteinkben: főzzük az ebédet, de már azon gondolkodunk, hogy másnap mi lesz; beszélgetünk, de közben már az órát nézzük és egy feladaton pörgünk belül; autót szerelünk, de közben a focimeccs bíráját ekézzük. Mivel legtöbbször nem vagyunk jelen, ezért az elégedetlenség érzés párosul a hiányérzetünkhöz.

Az elképzeléseinknek és hiányainknak folyamatos kergetése egy végtelenített hajsza, amiben újra és újra generálódnak a felfokozott vágyak, míg a már megszerzett, elért célok, eredmények okozta öröm, kielégülés mindössze pillanatokig tart, többnyire fokozódó és zavarodott ürességet hagyva maga után. Megvan. Letudva. Nem nagy ügy stb…

Sokszor úgy találhatjuk, hogy valami nem stimmelt a beszélgetéssel, valamiért nem tudtunk együttérzők lenni, nem tudtuk feladatunkat hiánytalanul elvégezni. Így a jól végzett munka öröme elvész, gyakran gyötörjük ezért önmagunkat, önostorozásba kezdünk és beszállunk a környezetünk huhogó táborába: „lám nem vagy elég szép – ezért elhagynak, nem vagy elég rafkós – ezért nem boldogulsz az életben, nem vagy elég okos – ezért nem kaptad meg a jobb állást, nem rendelkezel „beach body”-val – ezért takard csak el magad teljesen hőhullám ide-vagy oda “stb… Ismerős? 

Főszereplői vagyunk-e saját életünknek, vagy csak külső szemlélődőként ítélkezünk saját teljesítményünk felett, így megosztva erőinket, mert sem a főszerepre, sem a huhogásra nem jut elég energiánk. Véleményem szerint, ha erre a kérdésre megtaláljuk a választ, már megtettük a lépést egy elégedettebb és elfogadóbb, kiegyensúlyozottabb élet felé. A huhogást, meg érdemes meghagyni a baglyoknak. 

fotó: pixabay