A ma embere zaklatott, impulzusokkal folyamatosan terhelt világban él, ahol beszippant bennünket a virtuális világ, és kialakul egy állandósult függési viszony: legyen az napi híradás, sport, zene, film, vagy játék. 

Amikor arról beszélünk, hogy a virtuális tér hogyan hódít emberi életünkben, hogy szinte mindent és mindenkit leigáz a környezetünkben, akkor valós problémát fogalmazunk meg, csakhogy ez egyre kevesebbeket foglalkoztat.

Sokan azzal védekeznek, hogy modern és folyamatosan változó világban élünk, fel kell venni a ritmust, a versenyt. A virtuális térben való tartózkodás sok előnnyel járhat akár egy felnőtt, akár egy kamasz számára. Nem kell önmagunkat kényszeríteni, hogy társaságba menjünk. Ideig-óráig része vagyok a környezetemnek, és a világnak is elérhető lettem. Sokak számára nagyon csábító tud lenni a virtuális tér, mert azt az érzést kelti bennük, hogy nem maradnak le semmiről.

Ma mindennél fontosabb, hogy a perc ne menjen el mellettünk, pontosabban az, hogy a perc tört része alatt is történjen velünk valami. Bármi! Ha ez nem így van, és nem érkezik folyamatosan elég információ, akkor azt érezzük, hogy unalmas, sivár az életünk. A virtuális térben való böngészés, elmerülés kizökkent bennünket a mindennapok sivárságából, és elhiteti velünk azt, hogy nem vagyunk unalmasak és szürkék, sőt, egyesek számára talán érdekesek is lehetünk.

De mi történik a felnövekvő új generációval, akiket a virtuális térben játszani engedünk, különböző okokból? Az okok között a dobogón szerepel a lustaság és a kényelem. Ha a gyerek elvan, csendben nyomogatja a laptopot, akkor nem zavar bennünket, és az jó. Akkor nem kell vele foglalkozni. Nem kell a kérdéseire felelni, nem kell az iskolai dolgait meghallgatni. A felnőtt este már fáradt, nyűgös. Felbosszantották a munkatársai, a kormány, a havi megélhetésért való küszködés, az utak állapota, a közlekedés; ezért boldog hogy haza érhetett, hogy otthon várja a viszonylagos nyugalom.

Ennek a nyugalomnak azonban nagyon komoly ára van. Olyan ára, amit nem lehet pénzben megfizetni, viszont a törlesztés kamatos kamattal jár, és nagyon nagy szenvedéssel. A virtuális térbe való beengedéssel (a „kütyü-használattal”) leszoktatjuk a gyerekeket a kommunikációról. Képtelenné válnak az érzelmeik kifejezésére, mert a mimikájuk nem mutatja meg, mit gondolnak. Nem ismerik fel a testbeszéd jelzéseit, mert keveset tapasztalták, hogy milyen a reakciója annak, akivel beszélgetést folytatnak. A szókincsük végtelenül szegényessé válik, leegyszerűsödik, mert nem beszélgettek velük. Nincs szükségük arra, hogy választékosan fejezzék ki magukat. Nem érzékelik azt, hogy a hangsúly sok mondanivaló erejét és tartalmát megváltoztatja. Egy idő után nem lesznek képesek kellően örülni, szomorkodni, mert nem ismerik ezeket az érzéseket, kifejezéseket. Nem tanulták meg, hogy néha elég egy tekintet, egy pillantás, és azzal is a másik tudtára adhatjuk a véleményünket.

A virtuális világ még inkább elveszi annak lehetőségét, hogy a gyerekek megtanuljanak a társaikkal viselkedni. És lehet azt mondani kezeket széttárva, hogy ez már egy ilyen világ. Csak, valahogy a mindennapokban ne lenne nagy a jajgatás arról, hogy nem toleránsak az emberek. Hogy mindenki türelmetlen, hogy egyre lejjebb van a közeledési morál, hogy a való világ milyen undorító. Mert ezek is mi vagyunk, ezeket is mi alakítjuk.

fotó: Freepik