Folyamatosan rohanó világunkban kevés időt szánunk arra, hogy türelmesen végighallgassuk a másik embert. Nincs türelmünk a hallgatáshoz, annyira fontosnak érezzük a saját mondandónkat. Elég gyakran azért kezdünk el beszélni, vagy beszélgetni, hogy elmondjuk, éppen mire gondolunk, vagy éppen hogy érezzük magunkat, esetleg, hogy a nap folyamán mi történt velünk.
Nagyon keveseknek adatik meg egy olyan csodálatos emberi kapcsolat, ahol valóban odafigyelnek ránk és meghallgatnak bennünket, anélkül, hogy „jótanáccsal” látnának el minket.
Mindent is tudó világunkban az is ritka, mint a fehér holló, hogy, ha valaki nem okoskodik, vagy bölcselkedik, nem példálózik magával vagy másokkal, egyszerűen csak csendben figyel ránk. Ez a hallgatás művészete, amelyben nem mindenki szerez jártasságot. Kapkodunk, türelmetlenkedünk, osztjuk az észt és nem vesszük észre, hogy a másik embernek éppen mire van szüksége. Nagyon sok emberi beszélgetés akaratosságból és jó nagy adag önzőségből indul és értetlenségbe torkollik.
Jönnek a mindennapi gondok, csak éppen az idő nem megfelelő, hogy megosszuk a gondolatainkat és az érzéseinket a másik emberrel. Ameddig minden siklott, mint szánkó a fagyos jégen, addig nem ültünk fel rá, nem ismertük meg a másikat, nem törődtünk érzéseivel, gondolataival és nem ösztönöztük a jóra. Most meg már sokszor a szánkót hiába is lökdössük, hiába taszigáljuk, a végén csak azt érjük el, hogy felborul velünk.
Kommunikációs csatornáink elfagytak, csend telepedett a két ember közé, vagy éppen túl sok a háttérzaj (mások életével való foglalkozás). Amennyire bennünk van a kétségbeesett kiáltás, hogy hallgass meg, kérlek, beszélgessünk, annyira a másikban is benne volt, de mi nem vettük észre, képtelenek voltunk normális emberi reakcióra. Pedig próbálkozott, csak mi épp, a kedvenc sorozatunkat néztük és lepisszegtük őt, vagy épp nem volt kedvünk semmiféle munkahelyi kínt hallgatni, ezért laposakat pislogva ásítoztunk.
A baj, a félreértésből adódó sértődés meg jött magától, nem észrevétlenül, kopogott az ajtón és mi mégis beengedtük. Elnémultunk a másik számára, akit meg kellett volna hallgatni, de képtelenek voltunk rá. A kapcsolati némaság eredménye az elhidegülés és a társas magány. Megoldásként legyünk készek kimondani azt, ami bennünk van, és álljunk készen arra, hogy figyelmesen meghallgassuk a másik embert. Legyünk jelen a másik ember életében, ha valóban fontos a számunkra, azzal, hogy kíváncsiak vagyunk álmaira, vágyaira, lelkének folyamataira, megéléseire és tapasztalataira. Ne csak a saját képzelt világunkban létezzünk, és akkor valóban meg fogjuk tapasztalni a szavak elképesztő, életet adó, ösztönző, szívet és elmét vidámító erejét.
fotó: pixabay