Ahogyan telnek felettünk az évek, annál több ember hagy lenyomatot a lelkünkön. Néhányan éppen csak átsiklanak az életünkön, alig megbolygatva az állóvizet, míg mások kitörölhetetlenül mély lábnyomokkal trappolnak át rajta, virágokat nem kímélve. Sosem tudhatjuk, melyik kapcsolódásunk mit hagy bennünk a jövőben, egy viszont biztos: nyom nélkül senki sem tűnik el. Mindenkiből viszünk magunkkal valamit tovább, aki valaha számított, legyen az a csomag könnyed vagy súlyosabb.

Minél több ember emlékét hordjuk magunkban, annál összetettebbek és színesebbek leszünk mi is. Megjárunk jót és rosszat, örömet és bánatot. Átveszünk apró szokásokat, kialakítunk hiedelmeket, elhiszünk valamit a világról, majd újra és újra alakítunk azon. Bármennyire is kiforrott személyiségünk van, kapcsolataink formálnak rajtunk. Előfordulhat, hogy valaki egy nap alatt felborítja világképünket, más pedig évek elteltével sem okoz jelentős változást bennünk. Nem az idő a lényeg, hanem az intenzitás. Néhány emberre fogékonyabbak vagyunk, hamarabb meghalljuk szavukat és hiszünk gondolataiknak, míg mások jelenléte gyengédebben érint meg bennünket.

Véleményem szerint jó az, ha néha valaki felkavar bennünk mindent és átrendezi elképzelésünket, hiszen csak így újulhatunk meg mi is időről időre. Ez a folyamat sokszor nem fájdalommentes, sőt, a nagy viharok nagy romokat hagynak maguk után. Azonban, minden ilyenben ott az újrakezdés és a változás lehetősége. Bármely tornádó után felépülhet egy új világ, ami izgalmasabb, mint az előző volt. Az ilyenek után hajlamosabbak vagyunk lezárni egy időre, bezárkózni az újabb tapasztalások, kapcsolódások elől. Súlyosabb sérülések során ez teljesen természetes, a pillanat hevében inkább kímélnénk magunkat a további fájdalmaktól, mint tárt karokkal várnánk őket. Olyankor még nem érezzük át a helyzet pozitív hozadékait, de mindez nem is szükséges rögtön. Fontos a gyógyulás ahhoz, hogy később elfogadjuk mindazt, amit tovább viszünk magunkkal a későbbi kapcsolatainkba.

Mindenkinél máshogy épül fel a gyógyulás folyamata, az fontos azonban, hogy ne süllyedjünk bele fájdalmunkba az idők végezetéig. Rendben van, hogy szeretnénk kímélni magunkat, azonban a szívünk arra van, hogy érezzen. Nem fog megállni az élet csak azért, mert mi vágyunk rá, és az érzéseink sem fognak örökké megpihenni a felső polcon. Valóban ott van a sérülés veszélye minden új ember beengedésében, azonban ez mindig kézen fogva jár a lehetőséggel, hogy valami sokkal jobbat hoz be az életünkbe. Semmi garanciánk arra, hogy így lesz, de mi van, ha mégis? Mi van, ha csak egy kis hit kell ahhoz, hogy megérkezzen, akit oly régóta vártunk? Hit önmagunkban, másokban, a világ rendjében. Bizalom, hogy nem minden kapcsolódás tartogat fájdalmat, és ha mégis, az csak közelebb visz minket önmagunkhoz. Sose vesz el belőlünk, csak még több erővel ruház fel minket.

Minél több nyomot hordozunk magunkban, annál félelmetesebb az új emberek beengedése. Annál többet tapasztaltunk már, és annál több mindentől próbáljuk óvni magunkat. Azonban, mindazért a sok szép érzésért, amit kaphatunk másoktól, mindig megéri vállalni a kockázatot. Az élet túl rövid ahhoz, hogy megfosszuk magunkat attól, ami jó. Még akkor is, ha ezzel gyakran a fájdalom is együtt jár. Butaság lenne nemet mondani a boldogság lehetőségére.

szerző: Kiss Dóra

fotó: Pixabay