Amióta emberi társadalmak léteznek, azóta létezik ez a két fogalom is. Társas lények vagyunk, ami azt jelenti, hogy életünket más emberek között, hozzájuk így vagy úgy kapcsolódva éljük le. Ezek között van, aki jóindulattal van hozzánk, ezeket nevezzük a barátainknak, van, aki mindig rosszat akar nekünk, róluk mondjuk, hogy az ellenségeink.

A baj csak az, hogy nem vagyunk tévedhetetlenek, és gyakran keverjük össze a kettőt. Platón ezt úgy fogalmazta meg, hogy: „Az a barátunk, aki annak látszik és valójában az is. Mert aki csak látszik, de valójában nem az, az csak látszat-barát, nem pedig igazi barát. És ugyanez érvényes az ellenségre is.”

Ha száz embert megkérdeznénk, mind a száz tudna mondani ilyen esetet, a legtöbben nem is egyet. Az ember gondolkodik és mérlegel, fontolgatja, hogy kivel kerüljön közelebbi viszonyba, kivel barátkozzon össze. Többnyire valamilyen érdeket tartanak szem előtt, amiért hasznos annak a bizonyos másik ember „barátjának” lenni.

Ha körülnézünk, látjuk, hogy a kiemelkedő helyzetben lévő emberek, akiknek vagyonuk vagy társadalmi állásuk bizonyos ismertséget, jobb esetben elismertséget biztosít, mindig körül vannak véve „barátokkal”. Ezt Katona József ismert drámájában, a Bánk bán-ban Petur bánnal mondatta ki némi nyersességgel, de teljesen érthetően: „egy jól megteríttetett asztal legyekbe nem szűkölködik. Ezek donognak, és lehet talán, hogy a titkom is kidonganák…” 

Bizony, ahonnan van mit várni, ott mindig nagy a nyüzsgés. Ott kezdődik a baj, amikor valaki nem tud különbséget tenni a barátok és a „legyek” között. Az ilyen ember hamar megtapasztalja, hogy amikor fordul egyet a sors kereke, ugyancsak egyedül marad. Sok embert látni – ha nyitott szemmel járunk – aki amíg volt „valaki” szinte nem győzte visszautasítani a különféle meghívásokat, alig bírta beírni a naptárába, hogy ki jön hozzá, vagy ő kihez megy vacsorára, lakodalomba stb… Aztán valami megfordult, és alig látott valakit maga mellett.

A sors különös fintoraként többnyire azt, akiről nem gondolta volna. Mert az kevésbé volt harsány, nem tolakodott és alig, vagy nem is kért semmit. Ez nagyon gyakran előfordul a családi életben is. A kedvenc, az elkényeztetett gyerek félreáll, ha terhet kellene vállani. A szótlan, a kis szürke pedig odaáll, és gondoskodik önfeláldozóan, csendben és szívesen.

Nehéz kiigazodni az életben, hogy ki a valódi barát, és ki az igazi ellenség. Mindkettőben csalódhatunk, csak az előző fájni fog, az utóbbi pedig öröm lesz. A legjobb, ha az ember nem a szavak alapján dönt, hanem a szíveket vizsgálja. Nem olyan nehéz, aki maga becsületes, meglátja másban is. Az idő is nagy szövetséges ebben. Ahogy telik, megmutatja, hogy ki repült oda a szerencse szárnyán, és kit vitt oda a valódi barátság. A balsors pedig tévedhetetlen választóvíz: a hamis barát elröppen, az igazi megmarad.

Fotó: pixabay