Rövid volt a farsang, a “csúnya lányok” nem mentek férjhez, de azért bőven akadt alkalom a szórakozásra és a bálozásra.

Már az ókori időkben szokás volt, hogy az emberek különféle álarcokat, jelmezeket öltöttek magukra az ilyen jellegű mulatságokban. Valószínűleg nem véletlenül alakult ki ez a szokás, és maradt meg mind a mai napig. A gond akkor van, amikor valaki a valóságban is mindig megjátssza magát, amikor van egy külvilágnak szóló álarc, és van egy igazi, ami többnyire sokkal rosszabb, vagy legalábbis kevésbé szép, mint a kifelé mutogatott. Az ilyen ember folyamatos szerepjátékra kényszerül, és ha kiderül, milyen is valójában – mert előbb-utóbb mindig kiderül –, akkor akár örökre elveszítheti mások bizalmát. Ráadásul az emberek idővel rájönnek, ki van valójában az álarc mögött, és ők is már csak megjátsszák, hogy elhiszik, amit a másik mutatni akar.

Van, aki erre azt mondja, hogy nem mindegy, hogy az emberek mit gondolnak róla, fontos az imázs, nagyon is lényeges a mások róla alkotott véleménye. Weöres Sándor ezt a dilemmát nagyon egyszerűen, költői módon oldotta fel: “Ki minek gondol, az vagyok annak…“ Nincs az a tapasztalt, képzett pszichológus, aki pontosabban meg tudta volna határozni ezt a jelenséget. Hogy minek tartanak bennünket az emberek, az főként rajtuk, és nem rajtunk múlik. Akik nem kedvelnek, azok semmi jót nem fognak bennünk találni, mert eleve úgy állnak hozzá, hogy ilyen nincs is. Akiknek fontosak vagyunk, azok a kétségtelenül meglévő hibáink mellett is találnak bennünk olyat, amiért szerethetőek vagyunk.

Fotó: Pixabay