„Tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség.”

A fenti idézet Szent István királyunk tollából származik, és az Intelmekben olvasható, mely olvasmányt az első magyar király fiához, a fiatalon elhunyt trónörököshöz, Imre herceghez intézett, akit későbbiekben szintén szentté avattak. Az Intelmek a Corpus Juris Hungaricibe felvett első törvény, I. István legelső törvénykönyve, mely uralkodásának huszonhetedik évéből, 1027-ből származik, és a korszak egyik legjelentősebb magyar irodalmi alkotásaként tartják számon.

Az Intelmek összesen tíz fejezetből áll, és szó esik benne mások mellett a katolikus hit megőrzéséről, az igaz ítélet és a türelem gyakorlásáról, továbbá a kegyességről és irgalmasságról, valamint a többi erényről is. Az irodalom- és egyháztörténészek a műfaját egyfajta „királytükörként” határozták meg, amely az ókorban, a középkorban, illetve a későbbi évszázadokban, a reneszánsz idején is közkedvelt didaktikus célú olvasmánynak, irodalmi műfajnak számított az uralkodói berkekben. Akkortájt nem csupán a trónörökösöknek, hanem más arisztokrata ifjak számára is írtak hasonló műveket.

Magyarország fővédőszentjének tiszteletére tartott nemzeti ünnepünk táján, augusztus 20-a környékén, szinte minden évben elolvasom a magyar történelem egyik legkiemelkedőbb alakjának intéseit, mivel több mint ezer év elteltével is aktuálisak és időszerűek. A ma embere is sokat tanulhat belőlük.

A kiemelt citátum az Intelmek IV. fejezetéből származik. E fejezetben István, a keresztény magyar állam megteremtője felhívja a fia figyelmét arra, hogy sem a vitézek, sem pedig a főemberek nem hajthatók szolgasorba. Mindemellett hangsúlyozza, hogy békével kell irányítani az országot, mivel a gőg bárkit letaszíthat a trónról, s egy viszálykodó királyt akár a vitézek ereje is megfoszthatja a trónjától.

A gőg, az önhittség, a rátartiság és a lekicsinylés ugyanúgy megfigyelhető napjainkban, a XXI. században, mint ahogy már a XI. században is jelen volt, s már előtte is több ezer évre visszamenőleg az emberek életében. Ezek az emberi tulajdonságok talán sohasem fognak eltűnni a világunkból, hiszen mindig akadni fognak olyan személyek, akik azt hiszik, hogy a Nap miattuk kel fel hajnalban és a Hold is miattuk ragyog éjszaka.

Meg vannak arról győződve, hogy számukra kijár a királyi bánásmód és a legfényűzőbb pompa, mert vagy ebbe a „jómódú világba” születtek bele, vagy a hirtelen jött gazdagság és bőség közepette Kánaánban érzik magukat. Nekik kijár a tisztelet, megérdemlik a tekintélyt és a nagyrabecsülést, szeretik, ha a többi ember behódol számukra, viszont elfelejtik, hogy a magas lóról is nagyot lehet esni, mely „jószágra” aztán nem könnyű visszamászni a mélyből.

Szent István király egy nagy ország vezetője volt, aki nem csupán az államszervezetet építette ki, hanem a magyar keresztény egyházat is aprólékosan megszervezte. Sem a gazdagság, sem pedig az uralkodói kényelem nem tántorította el őt a céljai megvalósításában. Tudta, hogy utódai csak úgy maradhatnak sikeresek a magyar trónon, ha az igaz értékek mellett állnak ki, és nem nézik le a szegényebbet. A fiának is ezt tanácsolta: „Légy türelmes mindenekhez, nemcsak a hatalmasokhoz, hanem azokhoz, akik nem férnek a hatalomhoz.”

Fotó: pixabay