Keménytojás és hónapos retek. Zöld petrezselyem. Reszelt torma meg almapéphez kevert édes, diós massza. Csirkenyak, kevés hússal, inkább csontos. Nem nagy menü, ez még böjtnek is kevés. Nem véletlenül: ezek, bár ételnek látszanak, és úgy is fogyasztandók, tulajdonképpen szimbólumok. Képek, melyeket előbb megáldanak, aztán elfogyasztanak. Széder est a zsidóknál. Hogy mi ez? Vacsora? Hagyományőrzés? Kötelező, megtartandó? Egyik sem. Ez, kérem, ünnep! Az életben maradás hálás ünnepe.
Hányan vagyunk? Papíron? Nem, a valóságban. Ha ki kéne állni, ha ott kéne szobrozni az út szélén, némán, de kemény, elszánt arccal vagy kulcscsomót kéne csörgetni, hányan lennénk? Kritikus tömeg? Vagy csak tömeg? Sokan? Néhányan? Páran? Vagy talán állnánk ott ketten vagy egyedül, várva, hogy talán másoknak is elkezd zörgetni a lelkiismerete? Hány a magyar, uram? Vagyunk-e még annyian, hogy figyeljenek ránk? Vagyunk-e még annyian, hogy meghatározóak legyünk? Vagyunk-e még annyian, hogy a többségiek széttárják karjukat, keserűen elismerve: nélkülünk nem megy?
Jól van az úgy! – mondja a hölgy, mikor a bankban szabadkozik az ügyintéző, hogy bár kéne tudnia, mégsem beszél magyarul, legyen hát államnyelven az ügyintézés, hiszen jó ez így, hiszen értjük egymást, nem? Amit meg nem értünk, az úgysem olyan fontos, az már annyira apró betűs, hogy szinte szóra sem érdemes, itt tessék aláírni, és már lehet is tovább menni, úgyis biztosan sok dolga van meg akció a lidlben, ki ne hagyja, pulykamell van, majdnem ingyen.
Sírunk, hogy fogyunk. Aprópénzre váltjuk mindennapjaink küzdelmeit, és közben számoljuk, hányan jöttek el: a misére, az Istentisztleletre, a beiratkozásra, a moziba, a színházba, a koncertre, az irodalmi estre, a megemlékezésre, a tüntetésre, a szavalóversenyre vagy akár egy jó beszélgetésre. Fogyunk, fogy a magyar! – hangzik el reggel meg délben meg este. És nem teszünk semmit, csak sírunk, és könnyek között nosztalgiázunk régmúlt korokról, mikor még együtt és sokan és elszántan és szívvel meg lélekkel. Sírunk, mert mi még vigadni is sírva szoktunk, és közben fogyunk: megállíthatatlanul.
Ülők a zsidók között, merengve, csodálkozva: évek óta összejárnak, látták egymást felnőni, megemberesedni, őszbe hajlani. Évről évre ugyanaz a program a Széder estén: elmondják a kivonulás minden mozzanatát, előzményét, történését, eléneklik ugyanazokat a dalokat, semmin nem változtatnak, legfeljebb a hangsúlyon vagy a beszéd sebességén. Évről évre, évtizedről évtizedről évtizedre, évezredről évezredre, saját naptárukban már az 5783. évet írva, és mégis itt vannak, nem fogytak el! Megtépázták őket a századok, végigsöpört rajtuk a történelem véres szablyája: mégis itt vannak, összegyűlnek és ünnepelnek.
Ezt kéne tennünk nekünk is? Ünnepelni naponta mindenkit, aki magyar, és hozzátett ahhoz, hogy mi ma büszkék tudjunk lenni? Ünnepelni költőinket, íróinkat, kemény kötésű, okos politikusainkat a múltból, tudósainkat, csatáinkat? Ünnepelni kéne, hogy magyarok vagyunk, hogy lehetünk? Ünnepelni és ismételni mindent, ami előre vitt bennünket? Ismételni, mint a zsidók a pészahot. Ismétlés a tudás anyja. És a tudás hatalom.
Kalmár Csaba