„Olykor ahhoz, hogy eljöhessen az új, a réginek pusztulnia kell.” – hallható korunk egyik sikersztorijában, a Trónok harca című sorozatban. A 21. század egyik legmeghatározóbb alkotása csordultig van kiszámíthatatlansággal, tragédiával, szereplői új szintre emelték a filmművészetet. A nézők hosszú epizódokon keresztül imádták, féltették vagy épp gyűlölték a karaktereket. A képernyőn egymást váltották a különböző személyiségek, a lojális, magas rezgésűek szinte azonnal az életüket vesztették, a patkányok idővel. Aztán voltak olyanok, akik helyezkedésüknek köszönhetően a legtovább húzták. A csupán „Kisujjként” emlegetett Petyr Baelish, egyike volt az imént emlegetett kategóriának. A megfelelő időben, megfelelően helyezkedett, a háttérből irányított, időről időre bizonyította mily rátermett a manipuláció terén; lépett, mikor szorult a hurok, hamar felismerte a kényes szituációkat, majd sebtiben távozott. Ó, nekünk is van egy ilyen napraforgónk, egy szlovákiai magyar „Kisujjunk”, aki köpönyegforgatónak nevezi az elnökjelöltek egyikét, holott ő maga is egy másik párt mostohagyermeke. Naponta támadja, ócsárolja, magyarellenesnek nevezi, és ezt teszi éppen ő, aki látványosan beállt a kormánypárti hívek közé, annak ellenére, hogy ők voltak azok, akik nevetség tárgyává tették Malina Hedviget és kis közösségünket. A pocskondiázások közepette megfeledkezik arról, hogy saját pártjának elnöke is jelölteti magát államférfinak. Egyetlen támogató vagy biztató poszt sem jelenik meg az oldalán. Meg sem említi. Csinos fizimiskájával, szentimentális képekkel ellensúlyozza agresszív, olykor demagóg, atlantista-ellenes posztjait. Akár egy matematikai képlet: propaganda², vegyítve a bűbájjal. A húszas évek szépsége, hogy a szőnyeg alá söpörhetőek a kellemetlenebbnél kellemetlenebb ügyek. Az anyaország csapjából ömlik a propaganda, nekünk pedig csupán annyi a dolgunk, hogy nagy kortyokkal igyunk a vizéből. Még akkor is, ha az épp mérgezett.

Fotó:pixabay