A minap egy meg nem nevezett csallóközi városban sétáltam az utcán, majd vártam, hogy a gyalogátkelőhely lámpája zöldre váltson, és átjuthassak az út másik oldalára. Miközben várakoztam, egy férfi és egy nő lépett mellém (mivel fogták egymás kezét, feltehetően egy párt alkottak). Pár másodperccel később „melléjük szegődött” egy harmincas éveiben járó szőke hajú hölgy is, akivel az elhangzott szavak alapján már nagyon rég találkoztak. „Szia, mi újság, hogy vagy? Jaj, de szép a hajad! És a sminked, valami fantasztikus…” – csak úgy záporoztak a dicséretek a szőke hajú hölgy felé a másik nő szájából.

A lámpa zöldre váltott. Átsétáltunk az út túloldalára. A pár velem együtt jött jobbra, míg az említett hölgy az elágazó járda bal oldala felé sétált, majd hirtelen eszébe jutott valami, és gyorsan megfordult, s ő is „velünk tartott”. Ez alatt a röpke fél perc alatt a pár hangosan társalogni kezdett: „Hogy nézett ez ki, komolyan? Nézett tükörbe az utolsó két évben? Az a smink…”

A szőke hajú hölgy sebes lépteivel előbb engem, majd a párt is megelőzte, s minden bizonnyal hallotta az általuk elhangzott, rá vonatkozó kifejezéseket is. Ezt követően váratlanul megfordult, és résnyire kinyitotta a száját. Azt gondoltam magamban, hogy most aztán jól kiosztja őket. De jött a „hidegzuhany”. A következőket mondta számukra: „Kérlek benneteket, hogy lájkoljátok a nemrég kitett posztomat, mert szeretnék bekerülni egy sorsolásba, minden segítség jól jön.” A pár rögtön reagált: „Persze, lájkoljuk mindketten, segítünk.” A szőke hajú hölgy megköszönte nekik, rájuk mosolygott egy nagyot, majd elballagott. Ismét csak egy fél perc telt el, s a pár óriási hahotában tört ki.

Pár méter megtétele után hál Istennek elváltak az útjaink az „érintettekkel”, viszont a nap további részében sokat gondolkodtam a történteken. A következő, valószínűleg megválaszolatlan kérdéseket tettem fel magamnak: Miért ilyenek az emberek? Miért vágynak ennyire mások szeretetére és elismerésére, főleg az olyanokéra, akik nem érdemlik meg, s akik kinevetik őket?  De a sikerért, az elismerésért, és a sok „lájkért” még ezt a viselkedésmódot is eltűrik, szó nélkül hagyják. Nemrég egy olyan tanulmányt is olvastam, hogy a Z generáció tagjainak (18 éven aluliak) körében a „lájk”, tehát a „kedvelés” mélyebb jelentéssel bír, mint az Y (19 és 32 év közöttiek) generációsoknál, mivel az előbbiek esetében a sok kedvelés egyenlő a népszerűséggel és azzal, hogy az adott személyt sokan szeretik…

Az említett eset után nem sokkal később, a második „csapás” már az internet világában ért. Az egyik távolabb élő ismerősöm (akivel már nagyon rég beszéltem) egy szintén meg nem nevezett közösségi oldalon egy felvételt osztott meg magáról, melyen egy gyönyörű szakrális emlékmű mellett pózol. Mire rámentem volna a „tetszik” gombra, a felület azt írta ki, hogy „hibás tartalom”. Mivel régen beszéltünk, így írtam neki, hogy milyen jó képet tett fel, és megkérdeztem, hogy hol található a fotón látható szobor. Visszaírt: „Nem lett jó kép, kevesen lájkolták, így levettem.”

Aznapra ki is kapcsoltam az internetet, majd mások mellett rögtön eszembe jutott egy kevésbé ismert, szomorú, ám igazsággal teli idézet, mely a neves szerzőnőnk, Jókai Anna tollából származik: „A legnagyobb önzés a szeretetvágy, a valódi, áradó szeretet hiányát mutatja, a környezetet csak dögleszti, sorvasztja.”