Nincs még egy nemzeti ünnepünk, amely ilyen lendületes lenne, amelyben ennyire érezhető lenne a lüktető erő, mint az 1848-49-es forradalom és szabadságharc ünnepe. Nemhiába nevezte Ady Endre a Tűz márciusának, valóban van benne valami lobogóan forradalmi.

Hogy ez mennyire nem pátosz, nem az utókor megszépítő szemüvege, azt bizonyítják a korabeli feljegyzések, a megörökített események és szónoklatok. Bizonyítja a Bach-korszak csendes, de szívós ellenállása is, amikor magyarok százai ültek a várbörtönökben, és egymás mellé hantolva nyugodtak az aradi vértanúk is. Mindenki tudta, hogy ez valóban a szabadság ünnepe, amelyből nem lehet, nem szabad kizárni senkit, mert akkor a lényegét veszítené el.

Nekünk a nemzet szabadsága azt jelenti, hogy minden magyar egyenlő jogokkal és kötelességekkel bír, és a magyarság egyik fele nem azért van, hogy hatalomban tartsa, kiváltságos élethez juttassa a másik felét. A szabadság azé is, aki időnként nem tart a többséggel, mert vannak olyan időszakok, történelmi korok, amikor a többség tart rossz irányba. A jó irányba mindig azok tartanak, akik nem érdekek, hanem értékek mentén élnek, dolgoznak és gondolkodnak.

Ahogyan 1848 márciusának szereplői, majd 2 évszázad távlatából nyugodtan mondhatjuk, hogy hősei. Petőfi, Kossuth, Görgey és sorolhatnánk az ismert nagy neveket. Ők akkor, azon a forrongó márciusi napon, és utána mindvégig úgy gondolták, hogy a szabadság mindenkié.

Ezért „nem engedtek a 48-ból” még évtizedek múltán sem, ezért váltak halhatatlanokká és besározhatatlanokká minden emberi hibájuk ellenére, mert amit hirdettek, azt úgy is gondolták: a szabadság mindenkié!

Fotó: Wikipédia