A címként feltüntetett néhány szó egy idézet. Egy könyvből, melynek ez a címe: Szögre akasztott reverendák. Egy Piotr Dzedzej nevű lengyel pap írta még 2009-ben, 2019-ben újból kiadták Lengyelországban, majd tavaly a Kairosz Kiadó gondozásában magyarul is megjelent.

A könyv olyan papokról szól, “akik szögre akasztották a reverendát.” Azaz befejezték papi működésüket, egyszerűen szólva, kiléptek.

Nem is annyira könyvismertetés akar lenni ez az írás, inkább olyasvalami, ami gondolkodásra készteti e sorok olvasóját: el lehet-e ítélni azokat, akik pályát módosítanak…

Megfigyeltem, a legtöbb válaszadó (volt) pap arra panaszkodott, hogy püspöke nem értette meg őt. Hogy azzal hárított el minden ügyet, amivel a lelki gyötrelmekkel hozzá forduló papok folyamodtak, hogy imádkozzanak és minden rendben lesz. Hogy nem találtak atyai fogadtatásra. Hogy a püspökök Lengyelországban úgy élnek, mint a középkori fejedelmek: szinte élet-halál urai, a papok meg szolgák, valójában minden pap csupán egy statisztikai adat.

Szlovákia nagyon sok mindenben hasonlít Lengyelországhoz. A püspökök nagy része itt is szolgáknak, nem pedig szolgálattevőknek tartják a papokat. Egy egyszerű példa: hetekig, olykor hónapokig kell várnia egy papnak, ha szeretne beszélni püspökével (akik nagyon szívesen szólítatják magukat atyának), az Excellenciás úrral… Mert ők nagyon elfoglalt emberek. A pápa hiába mondja, hogy a papokat testvérekként kezeljék…

Lengyelország valaha katolikus volt. Most is tömegek jelentkeznek a katolikus egyház kötelékébe, ugyanakkor nagyon jól látható, hogy már az ottani katolikusok és nem is annyira szépen és lassan, hanem határozottan, fokozatosan eltávolodnak az egyháztól.

Az eltávolodás oka sokaknál az, hogy a PiS párt és a katolikus egyház annyira összefonódott, hogy a nyolc évig kormányzó párt politikusai a különféle zarándoklatok, ünnepi szentmisék állandó szónokai lettek: az oltártól, az ambótól. Így nem csoda, hogy Ferenc pápa Marek Jędraszewski krakkói érsekről szüntelen megfeledkezik a bíborosi kinevezéseknél. Mert a trón és az oltár az ő esetében teljesen nyilvánvaló: a politika szinte egyenlő az egyházzal.

Szó se róla: hiba lenne azt állítani, hogy minden emberi bukásért az egyház a felelős, minden kudarc a püspököket terheli. Nem, ez nem igaz. Az viszont tény, hogy a régi dicsőség tovatűnt. És ez már nem jön vissza.

Figyelemmel kísérem a nemrég kinevezett szepesváraljai püspököt. Látszik, szemléletváltás jön az egyházban. Ha ilyen püspökök lesznek, azt hiszem, sok minden a helyére billen. Mert oly gyakran hangoztatjuk, hogy nem lehet jó keresztény az, aki nem jó ember. És talán nem lehet jó püspök sem, aki nem jó pap, nem jó ember.

Nem kell sok példát mondanunk: aki elkobozza a szerzetesek vagyonát, aki miatt egy pap öngyilkos lesz, aki nem érdeklődik egyetlen alkalommal sem a hónapok óta beteg pap iránt, az… Az nem jó ember. Gondolom én, de hát ki tudja???