Olvasom, hogy az egyik fél-politikus, vagy inkább így: megélhetési magyar, aki elfeledte régi sorstársait, s most ellenségként tartja számom őket, pedig az ő hátukon mászott fel az uborkafára, s aki volt már minden, csak akasztott ember nem… Szóval ő (Ő) nagyon megsértődött, hogy kritika érte őt az egyik újság részéről. 

Fűhöz-fához ment, hogy gyógyírt találjon sajgó sebére, mert megszokta, hogy az ő képére és hasonlatosságára teremtett média csakis szépeket és jókat ír róla. Mert ez az ukáz. Onnan, fentről. 

A róla – kritikus hangnemben – írt cikk annyira feldühítette, hogy meggyanúsított mindenkit, hogy azért írtak róla ilyet, mert pénzt kaptak érte.

Az uborkafás politikus logikája e tekintetben teljesen helyénvaló: való igaz, pénzt kapnak érte, és nem is keveset, de azok – és csakis azok -, akik az ő szekerét tolják. Immáron lassan évtizedeken keresztül! El sem tudja az ilyen ember képzelni, hogy valamit le lehet írni szabadon, függetlenül is. Becsülettel. 

Nehéz megérteni, hogy nem mindenki ilyen meg olyan meg amolyan támogatásokból, meg különféle “fenetudja”adományokból, csúszópénzből, “visszaforgatott” állami megrendelésből él. És ír. 

Sokak számára hihetetlen, hogy van független újságírás is. És hogy nem minden mérhető pénzben. Mert egyes emberekkel az is előfordul, hogy vannak elveik. Nincsenek túl sokan, de azért vannak.

Szó ami szó. A tisztességtelenség olykor egyszerűbbnek tűnő út. Nem is olykor, inkább sokszor. De nem biztos, sőt biztos, hogy nem biztos, előbb-utóbb komoly árat kell fizetni érte. 

És az ár eléggé rázós: olykor bársonyszék válik bűzös szezlonnyá, amelyen aztán csak vernyákolhat a “politikusból” lett fürdős kakas; amit a régi szláv nyelvek így írnak: (kurъ)…

fotó: canva