A minap felhívott egyik barátom, akivel ugyan gyakran váltunk néhány szót, de ritkábban találkozunk. Ő Kassa környékén él, én meg Pozsony közelében. Arra kért, találkozzunk. Zsolnán van intéznivalója, s valahol összefuthatnánk. Épp jól jött ki, nekem meg Csacán volt dolgom, így hát személyesen is találkozhattunk.

Azt mondta, valakinek el szeretné mondani a bánatát. Általában én vagyok számára a „bánat-hallgató”, főképp telefonon. Egy lelkiismeretes, jól szituált vállalkozóról van szó…

Meséli, hogy néhány évvel ezelőtt eljött hozzá valaki és arra kérte, segítsen neki, mert nehéz helyzetbe került.

„Munkát, új lehetőségeket, akár azt is mondhatnám, hogy új életet ‘kerestem’ számára” – mondja a barátom.

Csendben hallgattam. Olykor a hallgatás többet ér, mint a szó…

Majd folytatja: „Sokan óva intettek, nem kell olyan nagylelkűnek lennem, mondták. De én nem hallgattam rájuk, mondván, a nagylelkűség nem ismerhet határokat. Nem emlékszel, hányszor megégetted már magad? – kérdezték barátaim, ismerőseim. Emlékszem, viszont ez más eset – mondtam nekik.”

És ahogy a további beszélgetésünkből kiderül, ez sem lett más… Ugyanaz történt, mint mindig. És ő újból meg újból megfogadja, már nem lesz nagylelkű. De valahogy mégis mindig így alakul. Persze, egy-két kivétel akad. Ezért az egy-két kivételért talán mégis érdemes nagylelkűnek lenni, ismétli többször…

A nagylelkűségnek ára van. És ez az ár sokszor nagyon keserű. Lélekromboló. Megalázó. Heget hagy az ember lelkén. Megöli a másik emberbe vetett bizalmat.

Mégis! Mégis érdemes! Talán óvatosabbnak kell lenni olyan helyzetben, amikor a másik segítségért kiált…

Valójában újból és újból azt gondolom, hogy a nagylelkűség számára egy külön oldal van abban a nagy képzeletbeli könyvben, ahová feljegyzik gyarlóságainkat és jótetteinket. Éppen ezért: érdemes, mindig van értelme a nagylelkűségnek.

Csak a jelen fáj… De a jelen hamarosan múlt lesz. És lesz még sok „jelen”… És jövő! Hogy is mondja a szinte elcsépeltté vált szállóige? Jót tenni jó!

Fotó: pixabay