Ha a mai világban vagyunk huszonévesek, egészen kiváltságos helyzetben vagyunk, hiszen szinte olyan irányba terelhetjük az életünket, amilyenbe csak akarjuk. Míg szüleink, nagyszüleink generációjában előre lefektetett elvárások és hagyományok voltak, mi már egy sokkal szabadabb világban szocializálódtunk. Ez a hatalmas választék elsőre szinte mámorító, sokszor mégis bizonytalanságot hordoz magával. Hogyan kellene ennyi bejárható út közül kiválasztani egyet, és elköteleződni mellette, akár egy életen át?

Nem véletlen terjedt el a kapunyitási pánik fogalma az utóbbi években. Az ezzel foglalkozó szakemberek is megállapították, hogy a sok lehetőség képes összezavarni a fiatalokat, akik képtelenek dönteni a felkínált opciók közül. Egyre többen érzik úgy, hogy, ha választanak maguknak egy párt vagy karriert, akkor ezzel az összes többi lehetőségről lemondanak. Jogosan merül fel a félelem, hogy nem maradnak-e le valami jobbról, csak azért, mert egy döntés mellett kitartanak. Hatalmas a felfedezés iránti vágy a fiatalokban, így érthető, hogy az elköteleződésre sokszor inkább korlátként tekintenek, mintsem beteljesülésként. 

Mindenki hallotta már, hogy a “húszas éveknek önmagunk megtalálásáról és a tapasztalatszerzésről kellene szólnia”.  Ez mindenkinek mást jelent, így amíg valaki már a harmadik diplomájáért tanul, addig más a szórakozással és bulizással járó függetlenséget választja. Valaki éppen körbe utazza a világot, egy távoli kontinensen végez önkéntes munkát vagy bejárja az El Camino-t. Néhányan a családalapításban lelik örömüket, míg mások a karrierjük felépítésére fektetik a hangsúlyt, és a ranglétra megmászására törekszenek. Bármit is választunk, valami másról le kell mondanunk. Ezek az évek azonban pont ideálisak arra, hogy minél több helyzetben kipróbáljuk magunkat. Idővel pedig rájövünk, hogy melyik irányról tudunk már békével lemondani, és mi fészkelte be magát mélyen a szívünkbe.

Nincs jó, vagy rossz út. Mindenkinek a sajátját kell kitaposnia. A lényeg, hogy maradjunk mindvégig önazonosak, és ne érezzük úgy, hogy másképp kellene élni ezeket az éveinket, mint ahogyan azt tesszük. Valóban meghatározóak, de pont csak annyira, mint az összes többi év, melyben hagyjuk magunkat kinyílni a világ felé. Önmagunk megtalálása nem köthető egy ponthoz vagy döntéshez – pont ellenkezőleg, életünk végéig elkísér a folyamatos önismeret és tapasztalás. Ki tudja, hogy hol talál ránk az a mindent elsöprő érzés, amire utána felépíthetünk egy egész életet? Szabad hibázni, visszafordulni vagy akár százszor is újrakezdeni – valójában erről kell szólnia a húszas éveknek, nem pedig a tökéletes döntésről.

szerző: Kiss Dóra

fotó: Pixabay