Gyakran hallottam a közmondást: „Mondj igazat, és betörik a fejed". Milyen gyakran nem mondunk igazat, nem beszélve egy élet összességének hazugságairól. Szülő számonkéri a gyermekét: „Már megint nem mondtál igazat, miért hazudsz?". 

Miért késztet bennünket az élet és a környezet arra, hogy folyamatosan hazudjunk?

Sok oka van: kényelem, önzés, türelmetlenség, unalom, lustaság, kegyelet, és még sorolhatnám. Hazudni egyszerűen jónak tűnik. Sokszor biztonságosabb, mint igazat mondani. Azért is hazudunk, mert látjuk, hogy ezt várják tőlünk. És talán megnyugtatjuk önnön magunkat, hogy jól van ez így. Az igazságot is csak akkor szeretjük, ha kedvez nekünk, ha hasznunk van belőle, ha dicsérő, és elismerő, igazi hízelgés.

A ma embere folyamatosan menekül az igazság elől. Képtelenek vagyunk felvállalni az igazsággal járó kellemetlen pillanatokat. Bátorságra és egyenességre volna szükség. De az igazat, a valót nem biztos, hogy értékelnék mások. Gyakran hallottam: „ Mindegy hogy nem igaz, csak jól hangozzék”. Amikor találkozunk, feltesszük a másik embernek a kérdést: „hogy vagy”? Ha jól vagyunk, azt is gyanakodva figyelik az emberek, de ha rosszul, attól egyenesen menekülnek. Nem kell más gondja, nem kell más nyűge, vigye a keresztjét saját maga. Sokszor nagyon nagy bajunk van az őszinteséggel. Mert fájdalmas, mert éles mint a kés, mert szúr, vág és sért. Az idősebb korosztály mondogatja: „Csak a gyerek és a részeg őszinte”. 

Megtanítottak bennünket viselkedni, és a viselkedés magasiskolája a hazugság. Bár a tanítás ma már kevésbé jellemző, hiszen manapság már nem szólunk rá a gyerekre, mert akkor “a gyerek lelke sérül”. Sem a családban, sem emberi  kapcsolatainkban nem merünk őszintének lenni. Félünk és rettegünk a visszautasítástól. Nem elvárható, hogy folyamatosan őszinték legyünk, már avítt ez a tulajdonság. Hazudunk magunknak, hogy rendben van az, ha nem becsülnek, nem tisztelnek, ha semmibe vesznek, mert biztosan nem érdemlünk többet. Legtöbbet és a legválasztékosabban, legjobban önmagunknak hazudunk. Csodálatos képességünk van arra, hogy bebizonyítsuk magunknak és a külvilágnak, hogy rendben vagyunk, szeretve vagyunk, a gyerekeink tökéletesek, a házunk, a kertünk ragyogó, és mi ebben az idillben másokat megszégyenítő boldogságban éldegélünk. Hazugságra alapozzuk az életünket. És a legóvatlanabb pillanatban, mint kártyavár dől össze. „Szépen szól a hegedű, de hazug belül”. 

Miért nem élünk igazságban, beismerve veszteségeinket? Félelemből. Iszonyatosan kis porszemnek érezzük magunkat a világban, és valahogyan fenn kell maradni, mielőtt jön a nagy számonkérés és utcaseprés. Ezért kifelé mutatjuk a csodálatosan megtervezett életünket, ami valójában egy igazi színes lufi, ami még ereszt is. Félünk, rettegünk még attól is, hogy legalább önmagunkhoz legyünk őszinték. Mit takargatunk? Talán azt, hogy nem éltünk, hogy boldogtalanok vagyunk, hogy évek óta egy helyben topogunk, hogy a főnökünk minden nap aláz bennünket. És múlnak az évek, és tudjuk, hogy a mi életünk sem alakult úgy, de gyávaságból, rémületből hazudunk.

Mondja a régi közmondás: “A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát”. Pedig az igazság kifizetődőbb és a nap is szebben süt. Őszintébb és igazabb világot csak azok tudnak létrehozni, akik nem hazudnak többé.

fotó: Flickr