A mai világban 24 órába mindennek bele kell férnie, a "to-do listánk" végeláthatatlan. A túlórázás természetes, a home office éjszakába nyúló, a telefoncsörgés előbbre való, mint az asztalon gőzölgő vacsora. Akár fél óránként jönnek az újabb emlékeztetők az újabb feladatokról, rohan a világ és vele rohanunk mi is. Észre sem vesszük, és már fiatalon a kiégés határára kerget minket ez a munkamorál, ami később könnyen egy sivár életbe sodorhat.

A média és az üzleti világ folyamatosan sulykolja belénk, hogy tartani kell a tempót, mindenben naprakésznek kell lenni. Sőt, sokszor ez sem elég, legyünk kiemelkedőek, legyünk másoknál többek, túlképzettebbek, lelkesebbek. Emellett természetesen mi még akkor is dolgozzunk, amikor mindenki más már rég hazament. Máskülönben egy szempillantás alatt találnak mást a helyünkre, észre sem vesszük és már le is cseréltek. Manapság nincs nélkülözhetetlen ember. Mindenki tart a pótolhatóság gondolatától, ezért beletesz apait-anyait, akkor is, ha már a saját erőforrásai is kifogyóban vannak.

Már egészen kicsiként elhitetik velünk, hogy a munkánk határoz meg minket. A „mi leszel, ha nagy leszel?” kérdés többünket talán még most is kísért, főleg, ha beteljesületlen vágyak, vagy meghozott kompromisszumok ölelik körbe azt. Akkor még mertünk nagyot álmodni, mára azonban megtanultuk, hogy nem mindegy, hogyan döntünk. A munkánk árulkodik másoknak arról, hogy milyen emberek vagyunk, illetve, hogy mennyit érünk a többiekhez képest. Azzal szerzünk presztízst és elismerést, mind a világ, mind az ismerőseink felől, majd szépen lassan saját magunktól is. Nem is igazán tudjuk, kik vagyunk, ha éppen nem dolgozunk – megfáradt lelkek vagy személytelen testek – hiszen minden életenergiánkat a munkahelyünkön felejtettük sok évvel ezelőtt.

Oly sok mindent hagyunk veszni a folyamatos hajtás érdekében. Hagyjuk kikopni a személyiségünket, elfelejtődni a hobbijainkat, eltűnni a barátainkat. A végére már csak gépek maradunk, akik egy olyan cég működéséért hagyják el önmagukat, amiben már nem is igazán hisznek. Önmagunk definiálásának nem a munkával kellene kezdődnie – ezerszer fontosabb, hogy milyen emberek vagyunk legbelül, mit szeretünk és miben hiszünk. Becsülendő dolog kiemelkedni a hivatásunkban, de nem szentelhetjük annak az egész életet, minden mást a háttérbe szorítva. Az élet leglényegesebb pillanatainak fordítunk hátat, ha mindig csak a következő feladat lebeg a szemünk előtt.  

szerző: Kiss Dóra

fotó: Pixabay