A film forog tovább


Nagyon kedvelem az 1950-es és az 1960-as évek filmművészetét. Nem csupán azért, mivel a filmtörténelem talán legnagyobb csillagai bukkantak fel és élték a fénykorukat ekkor (Marlon Brando, Paul Newman, Audrey Hepburn stb.), hanem azért, mert a filmek még értek is valamit. Nem azt mondom, hogy napjainkban ne lennének jó mozgóképek, elvétve néha találni párat, ám akkortájt jóval kevesebb, viszont annál minőségibb alkotások kerültek a filmvászonra.

A filmekhez viszonylag egyszerűbb forgatókönyvek íródtak, de mégis volt történetük, melyek magukkal ragadták a nézőt. Manapság a szuperhősfilmek és a minél nagyobb autósszáguldást és bankrobbantást bemutató, többszázmilliós költségvetéssel készült akciófilmek világát éljük, ahol a vizuális látvány mellett a cselekmény szinte másodlagos.

A közelmúltban a televíziót kapcsolgatva megakadt a szemem az egyik ilyen akciófilmen, miközben régi, archív felvételeket nézegettem az interneten, ahol az emberek egy átlagos folyópart mellett fürödtek és szórakoztak. A képek szintén az 50-es és 60-as évekből származtak, és a fotókon az emberek boldogok voltak, lehetett látni az őszinte örömöt az arcukon. Nem voltak semmiféle effekttel kiretusálva és nem volt a háttérben sem luxusmedence, sem egzotikus pálmafa, csak ők maguk és egy öreg folyópart.

Akkor villant az eszembe, hogy az életünk is szinte olyan lett, mint egy film. Az évtizedek és az idő előrehaladtával sokat változtunk és fejlődtünk, ám nem biztos, hogy minden dologban pozitív irányba. Sok esetben minél nagyobb fényűzést akarunk, minél nagyobb hírverést, hogy felfigyeljenek ránk, és nem vesszük észre az egyszerű, ámde szép értékeket, melyek még mindig itt vannak előttünk.

Ezekben a bizonytalan, rohanó időkben nem tudom, hogy megállítható-e lesz egyszer ez a folyamat, és lesz-e valamiféle fordulat, de ahogy az Első Emelet elnevezésű zenekar is énekli: „Vigyázz, a díszletek valódiak, mozi az egész világ! Forog a film, forog tovább-tovább, soha-soha meg nem áll.”

Fotó: pixabay