Hajlamosak vagyunk elfelejteni, mennyi szép pillanatot tartogathat számunkra az élet. Gyakran belefeledkezünk a problémákba és a megoldandó feladatokba anélkül, hogy hagynánk a lelkünket megpihenni kicsit. Pedig a csendes percek súgják néha a legnagyobb igazságokat.

A nyár közepén megbújó esős napok magukkal hordozzák a felfrissülést, épp, mint egy hideg gintonik a forró júliusi estéken. Eszünkbe juttatja a felforrósodott bőrünkön guruló hűsítő vízcseppeket, vagy éppen a meleg tea selymes érintését egy hosszú téli napon. Azt a mindent elsöprő érzést, amikor egy régóta cipelt súly végre legördül a vállunkról, és hosszú idő után újra mélyen fellélegezhetünk. Az apró felismerést, mikor oly régóta pangó szívünket megdobogtatja valaki, pedig már azt hittük, sosem leszünk képesek újra szerelembe esni.

Mint a kedvenc zenénk megszólalása, minek már első akkordját felismerjük. Az az íz, ami még századjára is képes elvarázsolni bennünket. A szeretteink szoros ölelése, ami bár sosem érne véget. Egy elsuttogott szó, amitől finoman kiráz a hideg a legnagyobb melegben is. Vagy éppen egy jól eső sírás, mitől könnyeinkkel együtt bánatunkat is el tudjuk végre ereszteni.

Sokan vágynak végtelen napsütésre, azonban csak azok tudják azt igazán értékelni, akik az esőt is elfogadják olykor. Egy egész életen át várakozunk és vágyakozunk, ahelyett, hogy felfedeznénk a szépet az “itt és most”-ban. Ha elég figyelmesen nézünk a felhők mögé, a napsugarak is idővel elő fognak merészkedni.

szerző: Kiss Dóra

fotó: Pixabay