Mindenki tudja, hogy a felejtés pszichikai, vagy kicsit tudományosabb értelemben véve egy biológia eredetű jelenség, és az ember nem képes szabályozni, hogy mire emlékszik, és mi megy ki a fejéből. A mindennapi élet azonban egészen más képet mutat. Azt látjuk, hogy mi is, mások is megpróbálják szabályozni, mi maradjon meg az emlékezetben és mi törlődjön ki örökre. Megcáfolhatatlan igazság, hogy a rosszat hasznosabb mihamarabb a hátunk mögött hagyni, csak a jó éljen élénken a gondolatainkban. 

De mit tartanak jónak, és mi jelenti a rosszat? 

Lev Tolsztoj egyenesen azt állítja, hogy: ,,a jótevőinken kívül igazán senkit sem felejtünk el.” Mielőtt buzgón rábólintanánk, hogy bizony, ez így van, azért azt is tudjuk, hogy a nagy orosz író egy kis irodalmi túlzásba esett. Igazán csak egy kicsibe, mert bőven van az életben példa erre a megdöbbentő kijelentésre is. 

Ha valaki bajban van, összeszedi magát, és segítséget kér, mert tudja, hogy egyedül nem tud úrrá lenni a nehézségein. Akkor ,,melegében” még meg is köszöni, de idővel azért igyekszik nem emlékezni rá, mert akkor azzal a ténnyel is számolnia kell, hogy ő is esendő, időnként ő is rászorul másokra. 

A gyönge jellemű ezt azonban nem szereti. Ezért inkább igyekszik minél távolabbra kerülni attól a személytől, aki segített rajta, amikor bajban volt. Ez a kisebbik baj, ez egyszerű hálátlanság. A súlyosabb jellemtelenség ott kezdődik, amikor egykori jótevője kér tőle valamit, ő pedig száz kifogást talál, hogy miért nem tud éppen most segíteni…A kicsúcsosodást az jelenti, amikor, ha érdekei úgy kívánják, ellene fordul annak, aki egyszer vagy többször segített neki, és ha abból haszna van, átgázol rajta. 

Életből vett példák, amilyenekkel mindenki találkozott már, és még találkozni is fog. A ,,felejtést” szabályozók tudománya ez, ami valójában hétköznapi nyelven mondva: jellemtelenség. Ha segítséget kapunk, nem azt jelenti, hogy mindig földig hajolva kell hálálkodnunk, aki ezt elvárja, nem is igazán akart segíteni, csak kamatra tenni, amivel többje volt, mint másnak. A legszebb hála az, amikor odafigyelünk annak a valakinek az életére, aki jót tett velünk, és ha látjuk, hogy bajban van, akkor is a segítségére sietünk. Akkor is, ha ő éppen nem kéri, mert szégyenli, vagy nincs ereje hozzá. 

Gyakoroljuk a felejtés tudományát mi is! 

Ha segítünk valakin, csak halványan emlékezzünk rá, ne tartsuk magunkat többre annál, aki ránk volt szorulva. Ha velünk tesznek jót, arra emlékezzünk élénken, hogy saját magunk szemében legyünk valakik. Emlékezzünk azokra, akik mellettünk álltak a nehéz időkben, de azokat se felejtsük el, akik nem…

Fotó: pixabay