Ha azt mondják valakire, hogy büszke ember, teszik azt legtöbbször negatív felhanggal. Vagyis, hogy az illető egy öntelt, nagyravágyó, beképzelt, vagy éppenséggel kevély, gőgös ember, aki az életben elért tudását, eredményeit, sikereit, vagy szerzett nagy vagyonát – másokat lekicsinylően – túlzottan hangsúlyozza.

A Wikipédia szócikke szerint a büszkeség egy befelé irányuló érzelem, amely két közkeletű jelentéssel bír.  A negatív értelmezésében az önteltség és beképzeltség szinonimája, az illető személyes státuszának vagy eredményeinek egy túlértékelt érzékelését,  élményét jelenti. A pozitív értelmezésében a büszkeség megelégedést jelent az illető saját vagy egy csoport döntéseivel vagy cselekedeteivel, ami dicséret, független önreflekció és kiteljesedett valahová tartozás eredménye.

Hajlamosak vagyunk mások tudását, ismereteit, munkában, közéletben elért eredményeit, sikereit irigységből vagy saját sikertelenségünk miatt le- vagy alábecsülni. Képtelenek vagyunk elismerni, megdicsérni azokat, akik az életben szorgalmas munkával, kitartással értek el szép sikereket, jó eredményeket, s ennél fogva jó értelemben és szerényen büszkék lehetnek magukra, gyerekeikre.

Az az igazság, hogy a büszkeség  leggyakrabban negatív értelmezéssel jár együtt, amelyben túlcsordulhat – ahogy Szent Ágoston mondja – „a saját kiválóságunk szeretete”, de fellehető benne az egoizmus is. Szoktuk mondani, hogy valakit a büszkesége nem engedi jobb belátásra, gyengeségeinek beismerésére, az igazság megismerésére, a rászorulók megsegítésére, és bizony a megbocsátásra sem.

Sokszor az a baj a kiválóságukra, eredményességükre büszke emberekkel, hogy hiányzik belőlük az alázat, a szerénység. Erre álljon itt egy tanulságos kis történet.

Szörnyülködve hallja a rabbi, hogy egy fiatal zsidó éhen halt.

– Egy zsidó nem halhat éhen! – kiáltotta felindultan. – Miért nem jött el hozzánk, s miért nem kért segítséget?

– Mert szégyellte, rabbi.

– Mondtam én, hogy egy zsidó nem halhat éhen! – állapítja meg a rabbi. – Ez sem az éhségbe halt bele, hanem a büszkeségébe!

Köztünk, hívők között is jócskán akadnak büszke emberek, akik a kelleténél többet gondolnak magukról. Akik többre tartják magukat a templomba nem járó testvéreiknél, akik szívesen eldicsekednek azzal, hogy komoly összeget adtak templomuk renoválására, akik a lehető legdrágább ruhába öltöztették elsőáldozó gyermeküket, akik mindenkinél fényesebb templomi esküvőt tartottak lányuknak/fiuknak, és hadd ne soroljam tovább.

Azt viszont elfelejtik, hogy a hét főbűn egyike a kevélység, amely magába foglalja a büszkeséget, a gőgöt, vagy legalábbis jó táptalaja az önteltségnek, a nagyravágyásnak, a beképzeltségnek, illetve az önmutogatásnak.  Nem az a baj, hogy mindezek emberi gyengeségeink megnyilvánulásai, hanem az, ha gyónásunkkor kimaradnak a bűneink „repertoárjából”.

Fotó: pixabay