„Akik rosszat mondanak rólad, azoknak a szándékaik rosszak. Akkor is, ha ez nem tudatosult bennük s azt hiszik magukról, hogy őszinték. Nem azok!” – írja egy helyütt Müller Péter Kossuth- és József Attila-díjas kortárs szerző. Milyen igaza van, és mennyi mondanivalót takarnak e szavak…
Meg merem kockáztatni, hogy a Föld nevű bolygón (ahol a népesség száma nemrégiben átlépte a 8 milliárd főt) nincs olyan emberi lény, akiről élete során ne mondtak volna rosszat, főként a tudta nélkül, a háta mögött. Már a megszületésünk pillanataiban is kapunk különböző jelzőket, melyekkel „minősítenek” bennünket, pedig még csak pár másodperce vagyunk a világon, és beszélni sem tudunk. Íme, egy példa: „Milyen lila ez a gyermek… Miért ilyen vékony? Az én gyermekem tökéletes súllyal jött a világra, és a haja is dúsabb volt, mint ezé a fura csöppségé…”
Persze, a szülő erre az adott pillanatban nem tud mit mondani, válaszolni, viszont később, a kórházat elhagyva, az otthoni környezetben kapcsol, hogy mit is mondtak a most született gyermekére, aki a világot jelenti számára, hisz minden szülőnek (a legtöbb esetben) a saját gyermeke a legszebb, ám a kijelentéseket illetően azért vannak bizonyos határok…
Később az óvodában, majd az alapiskola alsó és felső tagozatában is kapunk bizonyos „dicséreket”, ahol az évfolyamtársaink vagy az idősebb diákok kritizálnak, szidalmaznak és becsmérelnek bennünket, sokszor ok nélkül, vagy az miatt, mert mások vagyunk, másképp öltözködünk, máshogyan beszélünk, stb.
S ebben a korban barátkozunk meg igazán azzal a felismeréssel, hogy nem minden arany, ami fénylik a sötétben, hiszen nagyjából ekkortájt csalódunk először a „barátainknak” hitt emberekben, ekkor szembesülünk azzal, hogy akit eddig őszintének hittünk, mégsem az velünk. Gyermeki kiábrándulással esünk pofára, hogy aki számított nekünk és megosztottuk vele a legféltettebb titkainkat is (akár az otthoni problémáinkat), az átvert minket s visszaélt a bizalmunkkal.
A gimnáziumban vagy a középiskolában már kissé elővigyázatosabbak vagyunk, hiszen már tudjuk, hogy valamivel óvatosabbnak kell lennünk, nem mondhatunk el bárkinek bármit, még ha kezdetben érezzük is, hogy megbízható az illető. Viszont a „kamasz butaságunk” ismét belevisz bennünket a csapdába, és újfent csalódni kényszerülünk, mert visszaéltek a bizalmunkkal.
Felnőtt- és időskorban már hozzávetőlegesen kiforrtunk, megfontolttá és következetessé váltunk, ám a szívünk még mindig a helyén van, és reménykedünk abban, valamint hisszük azt, hogy vannak még önzetlen és tiszta szívű emberek. Mert tényleg vannak, csak ügyesen rájuk kell találnunk és meg kell tartanunk őket! Viszont, akik már (legalább) egyszer átvertek bennünket, és adtunk nekik plusz egy esélyt, nagyon félő, hogy a dolog megismétlődik még egyszer, és mi isszuk meg a levét, mivel ők tényleg „azt hiszik magukról, hogy őszinték”.
Útravalóul, a szép és újjáéledő tavaszi napokra ésszerű lenne fontolóra venni a következő, témához illő citátumot, amely a XX. század elején tevékenykedő Cholnoky Viktor magyar író és műfordító tollából származik: „Aki bölcsen él, azt megkíméli az oktalan ijedelem, és nem a vitézség, hanem az óvatosság a bátorságnak az igazi öregapja.”
Fotó: pixabay