Úton-útfélen szokatlan látvány tárult a szemünk elé, mikor a szántőföldek között kanyargó aszfaltcsíkon autóztunk még januárban: a nagy mennyiségű lehullott csapadék (bármilyen halmazállapotban érkezett is a talajra) megfagyott, és a tartósan nulla fok alatti hőmérséklet miatt szabadtéri jégpályák alakultak ki. Ezeket az élelmes helyiek rendre ki is használták: előkerültek a korcsolyák, a hokiütők, és ott, ahol nyárvégen kombájnok arattak, az új év első hónapjában pukk suhant és piruetteket ugráltak a bátrabbak. A Csallóközben a legnagyobb kiterjedésű szántőföldi jégpálya talán Gelle határában húzódott. Ám míg a fiatalság önfeledten használta sport és játékra ezeken a rendhagyó jégfelületeket, a mezőgazdászok már javában csóválták a fejüket: ennek nem lesz jó vége!

„A termőföldi belvíz amolyan faramuci fogalom: az sem jó, ha van, mert ellehetetleníti a földterület használatát, és az sem jó, ha nincs, mert akkor a talaj kiszárad, alkalmatlanná válik bármilyen növénykultúrának”

– magyarázta Pém Bálint, pati ökogazda, mikor azokról a mezőgazdasági földterületekről faggattam, amelyeken nem egyszer hatalmas kiterjedésben terül el a vízfelület, és hiába a pár napja már csapadékmentes időjárás, esetleg az élénkülő légmozgás, csak alig vagy egyáltalán nem csökken eme „tavacskák” vizének felülete.

„Ahol ezek a termőföldek fekszenek, ott régebben vízerek lehettek vagy meanderek. Ez utóbbi egy legalább visszafordulásig hajló folyókanyarulatot jelent, amely, ha levágják, holtággá válik. A talaj reliéfje (domborzata) pedig olyan tulajdonsággal rendelkezik, hogy ha sok eső esik, és a talajnedvesség maximális vízkapacitással rendelkezik, akkor valahová össze kell folyjon a víz, ahonnan azután nem tud távozni”

– ismertette a probléma gyökerét a gazda. Elmondta, hogy a szántóföldek egy része jelenleg nagyon vizenyős, ez idővel kiszárad majd, késői vetésű kultúrákra még használható, feltéve, hogy májusig kiszikkad annyira a talaj, hogy biztonsággal rá lehet menni. Ha ez a száradás nem történik meg, akkor az az adott termőföld már csak ugarnak használható, esetleg zöld trágyával talajjavításra. Ez a rövid távú megoldás. Léteznek hosszabb távúak is, amelyek valóban képesek helyén kezelni ezt a problémát, általuk a gazdálkodó megszabadulhat sok feszültségtől, nem kellene évente ugyanazokat a köröket futnia. Csakhogy, mint minden, ami tartós és jó megoldásnak minősül, vagy azért megoldhatatlan sokak számára, mert nagyon drága vagy pedig egyéb okok lehetetlenítik el, például a föld tulajdonjogának szétaprózódása.

„Az egyik legjobb, legtartósabb megoldás a drénezés lenne: a talajt a művelési mélység alatt ellátják átszivárgó csövekkel, amelyeken keresztül a pangó vizet elvezetik a kanálisokba. Több európai országban (Hollandia, Lettország) ez már bevett gyakorlat, enélkül nem is tudnák művelni a földjeiket. Idehaza nem bevett szokás, mivel nagyon költséges, több, mint tízéves megtérüléssel kellene számolni, ráadásul semelyik alap, amelyhez a gazdák pályázatokkal fordulhatnak, nem támogatja ezt az eljárást. A másik fő probléma, ami miatt még csak terveket sem készítenek a drénezéshez, az a földtulajdon szétaprózódása, ami rendkívül sok és kellemetlen problémát vethet fel. Azt már csak margóra említem meg, hogy ha egy gazdálkodó történetesen rendezett tulajdonjoggal rendelkezik, ráadásul van is mozdítható tőkéje, amit belefektetne ebbe az eljárásba, egy újabb problémába ütközik, történetesen a kanálisok állapotába. Ezek ugyanis nincsenek kitisztítva, karbantartva. Egy csapadékosabb időszak, mint ami volt tavaly ősszel, illetve idén januárban, teljesen meg tudja tölteni ezeket a kanálisokat, olyannyira, hogy akár ki is önthetnek, és akkor már nemcsak a belvízzel gyűlik meg a gazdák baja, hanem az árvízzel is”

– világított rá Bálint, s nekem eszembe juttatta a Bogyaréthez közeli tanyavilág látványát, ugyanis ott pontosan ez a probléma: a szántóföldet jobbról a teljesen eldzsumbujosodott kanális megduzzadt vize árasztotta el, bal kéz felől pedig óriási kiterjedésben terpeszkedik rajta a belvíz.

„Léteznek olyan megoldások, melyek talán nem járnak olyan hatalmas költségekkel, mint a drénezés. Egyik ilyen a melioráció, ami olyan technikai, szervezési, kemizálási műveletek összességét jelenti, mely hatására növelni lehet a talaj termékenységét. Ez nem új keletű dolog: régen a földterületek nagy része mocsaras volt, eleink ezeket lecsapolták, és meliorációs megoldásokkal alakították ki a csatornarendszereket, kanálisokat. Szintén jól tudná kezelni a problémát a talajszintezés is”

– zárta a lehetőségek tárházát Pém Bálint, hozzátéve, hogy a tavalyi év átlagon felüli csapadékmennyiséggel járt. Paton majd kilencszáz milliméter lehullott csapadékmennyiséget mért az egész év során, ami bő kétszáz milliméterrel haladja meg a sokéves átlagot. Szerencsére ebből a mennyiségből jutott a vegetációs időszakra is, ami a mezőgazdaságban kiemelt fontosságú. Az utóbbi esztendők kiszámíthatatlan csapadékeloszlása miatt is fontos foglalkozni az esővíz megtartással, amit a gazdák vízmegőrző művelési eljárásokkal, a talajbolygatás minimalizálásával tudnak elérni.

fotó: a szerző