Nem csak az „én” fontos

Két nappal ezelőtt, nemzeti ünnepünkön részt vettem a megemlékezésen, amelyet minden évben Petőfi szobránál tartanak.

Mögöttem két idősebb férfi az ünnepség egész programja alatt élénken beszélgetett. Nem zavartatták magukat. Közben volt ünnepi beszéd, szavalat, ének, de ők csak mondták a magukét… Nem gondolva arra, hogy másokat, a mellettük állókat zavarhatják. Meg hogy viselkedésükkel tulajdonképpen az ünnepet is semmibe veszik.

A tiszteletlenség, a másik ember iránti tapintat hiánya nem ritka jelenség. Tapasztalhatjuk, hogy vannak, akik egyszerűen nem vesznek tudomást arról, hogy mások is vannak körülöttük. Villamosban, autóbuszban nemegyszer hallgattam végig kénytelen-kelletlen utasok telefonbeszélgetését. Nem fogták vissza magukat, nagy hangerővel csevegtek, intézték ügyeiket. Nem törődve környezetükkel, úgy téve, mintha egyedül lennének. És mondhatnék további példákat is: színházban, templomban suttogó vagy félhangosan beszélgető személyekről.

A fentieknél még rosszabb és zavaróbb, ha trágár beszédet kell végighallgatnunk valahol – ha akarjuk, ha nem. Egy utazásom során a vonatban tizenéves fiataloknak „köszönhetően” volt ebben részem. Felmértem a helyzetet, és nyugodt hangon figyelmeztettem őket, hogy nincsenek egyedül, és nem éppen kellemes hallani, ahogy beszélnek.

Valószínűleg ez lenne a helyes, ha korrekt módon, udvariasan, de határozottan szólnánk az előadásokat, rendezvényeket, közösségi alkalmakat zavaróknak, a hangoskodóknak. De bevallom, én sem túl gyakran teszem ezt meg, mivel a reakció a másik fél részéről kiszámíthatatlan.

Mindannyiunknak tudatosítani kellene, hogy nem csak az „én” fontos, hanem a környezetünk is. A tiszteletet, a figyelmet mindenki megérdemli. Ha a családban e téren is jó példával szolgálnak a szülők, akkor remélhető, hogy gyermekeik is olyan felnőttekké válnak, akik tekintettel lesznek másokra.

Fotó: pixabay