Figyeljünk oda szavainkra!

Egy harmincas éveiben járó énekesnő sikerei közepette megosztotta közösségi oldalán azt a talán két évtizeddel ezelőtt született néhány sort, amelyet tanító nénije írt. Biztató szavakkal, elismeréssel foglalta össze a pedagógus azt, amit az akkori kislányban meglátott: a tehetséget, az elszántságot, a kitartást. Hogy milyen sokat jelentett ez a nem éppen ideális családban élő kislánynak, azt jól mutatja az, hogy megőrizte ezt a papírlapot, és ma is szeretettel emlékszik vissza a tanítónő személyére.

Aztán van kevésbé szívderítő történet is. Egy ugyancsak harmincas évei elején járó fiatalembernek még olykor ma is eszébe jut, hogy egykori napközis nevelőnője milyen szavakkal alázta meg, hogy gázolt bele lelkébe tapintatlan, pedagógushoz nem méltó megjegyzéseivel.

Tágíthatjuk a kört. Nemcsak a pedagógusok megnyilvánulásai okozhatnak maradandó nyomot a gyerekekben, hanem ártatlannak tűnő megjegyzésével bármelyik felnőtt, akár a szülő is. A buzdító, építő szó ugyanúgy megmaradhat bennünk, mint a megszégyenítés emléke. Van, aki aztán évtizedekig cipeli ennek terhét.

„A szó veszélyes fegyver, és van, aki fegyvertelen…” – jut eszembe az Illés együttes régi slágere. Igen, a szavakkal bánthatunk, megsérthetünk másokat. Szándékosan, de akár tudtunkon kívül is. A gyengébbet, a kevésbé talpraesettet, azt, aki nem tud védekezni.

Figyeljünk oda beszédünkre, szavainkra! Míg a goromba, bárdolatlan megnyilvánulások elkeseríthetik, földbe döngölhetik a másikat, addig a kedves, biztató, megértést tükröző szavak vigasztalást nyújthatnak, szárnyakat, reményt adhatnak. Legyen szó gyerekről vagy felnőttről.

Fotó: pixabay