Hallgatni és meghallgatni

Ahányan vagyunk, annyiféleképpen nyilvánulunk meg mások társaságában. Vannak, akik rögtön a társaság központjaivá válnak. A jobbik esetben szellemességükkel, tudásukkal, tájékozottságukkal, rosszabb esetben pedig csupán azzal, hogy fecsegnek bármiről, megállás nélkül dől belőlük a szó. Aztán vannak, akik a háttérben maradnak, inkább figyelnek, keveset szólnak.

Kissé más a helyzet, ha csak két ember találkozik egymással. Biztosan sokan tapasztalták már, hogy ekkor sem alakul mindig ideálisan a beszélgetésük. Előfordul, hogy az egyik fél csalódottan konstatálja: jóformán semmit nem tudott közölni a másikkal, mert az lehengerelte mondanivalójával. Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor valamelyik félből kikívánkozik az, ami foglalkoztatja, bántja, amit átélt vagy elszenvedett. Ilyenkor készségesen, tapintattal meghallgatva szavait, hallgatásunkkal is kifejezhetjük támogatásunkat, érdeklődésünket.

„Ez a tapintat, mely nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt” – írja Márai Sándor Füves könyvében. (A tapintatról és a gyöngédségről)

Hallgatni és meghallgatni. Nem mindig könnyű. De ahogy jólesik nekünk az, ha mások olykor hallgatnak mellettünk, és ha kell, meghallgatnak minket, úgy mi is empátiával, tapintattal viszonyulva az emberekhez, a pillanatnyi helyzetet felismerve, elhallgathatunk. Vagy meghallgatva őket, megtalálva a megfelelő szavakat, szólhatunk, amikor épp arra van szükség.

Fotó: pixabay