Enyém, tiéd…

Egy ismerősöm mesélte nemrégiben a következő esetet: Egy asszonynak meghalt az édesanyja. A közjegyző annak rendje s módja szerint beidézte az örökösöket, azaz az asszonyt és a bátyját. Sorra vették az elhunyt után maradt ingóságokat.

Amikor a listának a végére értek, a nő feltette a kérdést: – És a lakás? Akkor érte a hidegzuhany. Kiderült, hogy az édesanya lakása nem tárgya a hagyatéki eljárásnak, az ingatlan ugyanis már bátyja nevén van. Ahogy a nő később megtudta: testvére már korábban rábeszélte anyjukat, hogy adja neki a lakását…

A szomorú az, hogy egyáltalán nem egyedi esetről van szó. Közjegyzők mondják, hogy a hagyatéki tárgyalások során nemegyszer összevesznek az örökösök, és képesek akár csak egy váza miatt is hajba kapni.

Úgy tűnik, sokak számára fontosabbak a tárgyak, az anyagiak, mint a jó családi kapcsolatok. Pedig – ahogy mondogatni szoktuk – senki nem visz magával semmit a sírba. Mégis erősebb némelyekben a birtoklási vágy, s a korábbi tisztázatlan ügyek, vélt vagy valós sérelmek miatt is úgy érzik, nekik van joguk valamit megszerezni. Legyen az lakás, pénz, szőnyeg, kép, bármi. Csak az övék legyen, ne a másiké.

Persze, vannak jó példák is. Hiszem, nem kevés. Amikor az örökösök már úgy érkeznek a hagyatéki tárgyalásra, hogy mindenben megegyeztek. Higgadtan átgondolva, igazságosan megosztva egymással mindent. Az apró tárgyakat is. Mert átérzik, tudják, hogy sokkal fontosabb az egymással való jó kapcsolat, a testvéri, rokoni kötelék, mint az, hogy egy váza vagy hamutartó hova kerül. Tiszta lelkiismerettel tudják folytatni életüket.

A tárgyak elkophatnak, eltörhetnek, a vagyon elúszhat, de a jó családi, rokoni kapcsolatok megtarthatnak bennünket a nehéz időkben is. Ha van kire támaszkodni, ha van kivel megosztani örömet, bánatot, ha tudunk együtt ünnepelni, tudjuk egymást segíteni, az minden pénznél, vagyonnál többet ér.

Fotó: pixabay