Beszélgetésem apropóját a Terbegecen élő Baki Attila történésszel az adta, hogy Nyolcvan éve nincsenek közöttünk címmel az Ipoly mentéről elhurcolt zsidók emlékére készített vándorkiállítást. A mintegy két évtizedes kutatása alapján összeállított panelkiállítást első alkalommal Ipolynyéken láthatták az érdeklődők.

Kezdjük a beszélgetést egy rövid bemutatkozással. Mit tartasz fontosnak elmondani magadról?

A kiállítás anyaga jóval fontosabb a személyem bemutatásánál. Valóban csak két mondatban. Történészi diplomámat az ELTE-n szereztem Budapesten, ahol doktoráltam is. Legszűkebb kutatási területem a holokauszt, azon belül az első bécsi döntés során Magyarországhoz csatolt területek eseményei, amiről számos írásom jelent meg ezidáig.

Milyen céllal jött létre a vándorkiállítás?

Idén van a 80. évfordulója annak, hogy gettósították, majd deportálták a magyarországi vidéki zsidóságot. Úgy gondolom, máig nincs kibeszélve a társadalomban ez a trauma, sem a magyar, sem a szlovák oldalon. Ha csak az első bécsi döntés értelmében visszacsatolt területek ilyen szempontú történeti feldolgozottságát veszem figyelembe, jól látszik, hogy lenne, bőven lenne mit tenni mind a kutatás, mind pedig a közönségnek szóló bemutatás síkján. Részben ez, és részben az, hogy miután évek óta foglalkozom a témával, azt hiszem, hogy illő is volt az e vidékről elhurcolt zsidók emlékéről ilyen formában megemlékezni.

Megkérlek, mutasd be a tárlat anyagát, és milyen érdeklődés kísérte a kiállítást?

Olyan kiállításról van szó, amit olvasni kell. 22 panelből áll. Minden panelen egy korabeli – javarészt az 1944-es évből származó – írásos dokumentum kinagyított másolata olvasható. A bemutatott anyag kivétel nélkül szlovákiai levéltárakból származik. Tartalmilag az anyag – a magánlevéltől kezdve a vármegyei bürokrácia rendelkezéséig – vegyes; vagyis a 9 hónapos kisfiát a gettó állapotaitól féltő zsidó anyuka levele éppúgy olvasható, mint az ipolysági járás főszolgabírójának a helyi gettó belső rendjét szabályozó rendelete.

Mind a megnyitón, mind az azt követő napokban voltak látogatók. És számomra egyáltalán nem furcsa módon, a dokumentumok végigolvasása után csendben távoztak a kiállítás terméből.

Ha jól tudom, kilenc napon át tekinthették meg a kiállítást Ipolynyéken. Hol mindenütt lesz még látható a tárlat?

Igen, kilenc napig lesz látható Ipolynyéken, azt követően május 29-től Ipolyhídvégen lesz újra látható. A tervekben szerepel még Ipolybalog, Ipolyvarbó, nyáron Ipolyság és kora ősszel Csáb. Szervezési szempont volt, hogy olyan településekre jusson el az anyag, ahol alapiskola is van. Egy rendhagyó történelem óra keretében mód nyílik, nyílhat a diákoknak megmutatni a múlt egy kevéssé dicső és helyi szeletét.

Gondolom, kutatásaid során nem csak a zsidók népirtásával, hanem egyéb témákkal is foglalkozol. Ha igen, mi mindenre irányulnak kutatásaid?

Hosszabb ideje foglalkoztatnak a helytörténeti kutatások. A szülőfalummal kapcsolatosak éppúgy, mint a közelebbi vagy távolabbi környék településeinek a helytörténeti eseményei. Két rövid példát említek, az egyik Ipolynyék. Hiába a járás legnagyobb lélekszámú települése és magyar települése is, nincs kutatott és írott helytörténete. Sőt, még a helyi, „régi” krónikának is lába kelt, holott nem kevés értékes adatot rejtett magában. A másik példa Ipolyság, csak úgy hívom, hogy az írott helytörténeti könyv nélküli város. Folytatni lehetne a sort.

Lehet egy történész elfogult a múlt történéseivel kapcsolatban? Elképzelhető, hogy másként látják a szlovák, és másként látják a magyar történészek például a csehszlovákiai magyarok 2. világháború utáni jogfosztását, deportálását, kitelepítését? Vagy például miként látják a magyarok és szlovákok együttélését a történelem során?

A maga módján mindenki elfogult, nem csak a múlttal kapcsolatban – azt gondolom, hogy a túlzások, a sarkítások és a ferdítések azok, amik a legnagyobb károkozók az emlékezet karbantartásában.  Ezért is tartom rendkívül fontosnak, hogy dokumentumkötetek is szóljanak egy-egy korról, ahol az olvasó szabadon olvashatja egy kornak a lenyomatát. Persze az összefüggések és folyamatok megértéséhez általában ennél több kell.

Így az említett csehszlovákiai magyarok 1945 utáni történetét sem lehet csak fekete-fehér látásmódban kezelni, ugyanúgy a maga korában kell elhelyezni és értelmezni. Vannak persze szubjektív traumák is, amik ugyancsak részei a történelmi emlékezetnek, de azokat is a helyükön kell kezelni. És azt is látom, hogy a fiatalabb generációk már nem feltétlenül búsonganak. A magyar és szlovák történészek között is egyre többen vannak, akik látni és a maga valóságában láttatni akarják egy-egy kor valóságát. Persze az egyéb utas „gondolkodók” is mindig jelen lesznek.

Egy helyütt azt nyilatkoztad, hogy a múlt feltárása közben a múlt gyakran üzen a jelenünknek is? Például?

Például azt, hogy a hibának vélt vagy kezelt történéseket ne kövessük el újra. A kísértés mindig jelen van. Konstruktívnak lenni (egyéni és közösségi szinten is) – talán így foglalnám össze a legrövidebben.

Mi az, amit nem kérdeztem, de fontosnak tartod elmondani?

Köszönöm annak a maroknyi embernek a segítségét, akik nélkül a vándorkiállítás nem jöhetett volna létre. Tájainkat érintő ötletem van-lenne még számos, nincs kizárva egy más kort bemutató kiállítás sem. Ajánlom mindenki figyelmébe a vándorkiállítást. Köszönöm.

fotó: Baki Attila archívumából