Pillanatképek egy fogságból, ezernyi gondolat, fájó emlék, vajon vár-e még a jövő? Lesz-e rád ideje? Kit fog majd oltalmazni a sors, kire vet majd védőburkot? Kivel játssza majd furcsa játékát? Mi lehetett az oka annak, hogy te lettél az egyetlen túlélője a rajnak, melyben harcoltál? Ők végleg lehunyták a szemüket, te pedig a saját gondolataid áldozata lettél. Minden egyes nap. Ki határozza meg azt, hogy ő ott egy tömegsírban végezte? Amaz, a titokzatos, mélybarna szemű holttestek mellett volt kénytelen lehajtani a fejét. Túlélte társait, és hazatért. Te pedig fogságba estél, elfogtak és felkötöttek. De legalábbis megkötöztek. Lehetséges, hogy végül elengedtek, de az is megtörténhetett, hogy hidegvérrel kivégeztek. De mégis, ki dönti ezt el?
A Hadtörténeti Intézet és Múzeum háttéranyaga szerint a második világháborúban, a hadifogságba esettek száma – beleértve a keleti és nyugati hadifogságot – hozzávetőlegesen 500 ezer és 700 ezer között volt. Egyesek sosem tértek haza, mások legyengült állapotban, a halál ölelését megtapasztalva szabadultak ki. Mégis, ki hozza meg az ítéletet?
A háború végének nyara
„ … a háború befejezése után kerültünk orosz fogságba. Azóta állandóan azzal hitegetnek, hogy megyünk haza. Az idő azonban múlik, és nem történik semmi. … nem tudom, mikor látlak újra, vagy egyáltalán látlak-e még benneteket, Édeseim.“
„Csupán lelkileg nehéz ez a rabság. … egész nap semmi dolgunk, este 10-kor takarodó. Itt a semmittevés nagyon rossz, mert így többet foglalkozunk saját gondjainkkal. Legjobb, ha alszunk. Ilyenkor sikerül hazajutni. Múltkor a Csöppecském hívott játszani – apukám gyere, gyere már apukám.“
… ha többé nem jutok haza, akkor is együtt leszünk mi most már mindig. A kicsinyek ugyan már el is felejtettek azóta, de Te Édes, megmaradsz nekem örökre. Ha az Isten csak ezt a pár évet adta is nekem, amit együtt voltunk, úgy érzem nem éltem hiába. Mindig jobban és jobban szerettelek és szeretlek.“
Épp egy háborús tematikájú anyagon dolgoztam, mikor a kezem ügyébe került egy levél a múltból, 1945-ből. Többször is elolvastam az összehajtogatott papírdarabot. Próbáltam kiválasztani a legmegfelelőbb sorokat, amelyek közelebb hozzák az olvasó számára a háború szörnyűségeit, a kibírhatatlan távolságot, a jövő bizonytalanságát. Azt a félelmet, amit a csíkos pizsamások éreznek lefekvés előtt, hogy lesz-e a holnap?! Milyen érzés lehet gúzsba kötve figyelni az éjszakai égboltot? Mit kíván a rab egy hullócsillag láttán? Mi az utolsó gondolata, miután álomba szenderült? Vajon úgy élte mindennapjait, még a fegyverek ropogása előtt, hogy készen ált a halálra? Hisz bátor volt, és ha meg is botlott, akkor is elmondhatta, ő azok közé tartozik, akik megpróbálták. Kimutatta az érzéseit szerettei felé? Átnyújtotta összetört szívének darabjait annak a lánynak, és bízott benne, hogy ő lesz az, akinek sikerül összeforrasztania. Mire gondolhat egy ember a szögesdrótok mögül?
A levélből kiderül, hogy a fogság ellenére a katonáknak nem volt rossz dolguk, az oroszok jól bántak velük. De mi van akkor, ha az elzárás egy újabb küzdelem az életben maradásért? A szív dobogásáért. Mégis, ezt is, ki dönti el?
Utazás a jövőbe, a 2024-es ember valóságába
Vörös Szabolcs, a Válasz Online munkatársa még májusban dolgozta fel Olekszandr Antonenko történetét. Az említett férfi 2022 márciusában esett orosz fogságba, és majd tíz hónapot töltött börtönökben. Az ő története merőben más, mint a második világháborús egyenruhásé. Természetesen azt is le kell szögezni, hogy ez az anyag két teljesen más korban élő ember történetét dolgozza fel. Nem lenne helyénvaló, ha a fogságba esés fogalmát ez alapján általánosítanánk. Egy ilyen következtetéshez sokkal több információra lenne szükség. De nézzük a 48 éves csernyihivi lakos beszámolóját. Miként élte meg a béklyós időszakot?
„Csatlakoztam a sereghez, mert ez egy valódi férfi dolga ilyen helyzetben.“
– olvasom az ukrán katona beszámolóját. Nézem a cikkhez csatolt fotókat. Egy megtört embert ábrázolnak.
„Délelőtt 10-től este 6-ig vertek minket. Mind a három egyenruhás egység, mindennel, amijük volt: kézzel, lábbal, övvel, gumibottal. Levetkőztettek, egyik helyiségből a másikba tereltek. Közben ütöttek. … Egy ponton összecsináltam magam, annyira durvák voltak. … Visszavittek hajat borotválni – és közben ütni –, aztán jéghideg vízzel zuhanyoztattak. Egyik helyiségből a másikba vittek, semmit nem értettem. Csak arra emlékszem, hogy vizes és meztelen voltam, és akkor tettek először sokkolót rám. A záróizmomhoz. Olyan állapotban voltam akkorra, hogy már alig éreztem. Elvesztettem az eszméletem, de vízzel visszahoztak. Hárman tartottak, egy negyedik meg kihozott valami guillotine-ra emlékeztető eszközt, amit a péniszemre rakott, és megkérdezte, vannak-e gyerekeim meg feleségem. Aztán nyomás alá helyezte. Szerencsére nem működött rendesen.”
Milyen ember lehet az, aki képes ezt tenni valakivel? Belőlük hiányzik egy darabka? A szellemük hézagos? Sziklaszívűek ők? Próbálom elképzelni, ahogy ütlegelek valakit egy szögekkel teli bottal, de nem megy. Nem engedi a lelkem. Azt viszont érzem, ahogy bántanak. Olekszandr szavai, és a rajta elkövetett kegyetlenkedések. Ocsmány, könyörtelen parazitái vagyunk ennek a gyönyörű bolygónak. Az egyetlen élőlényei, akik puszta szórakozásból ölnek.
Te mit gondolsz? Ki az, aki meghozza a végső ítéletet?
A Válasz Online cikke teljes terjedelmében megtalálható az interneten. Érdemes elolvasni, bekapcsolni mellé egy kissé szomorkásabb hangvételű zenét. A zongora hangja, szerintem, tökéletes. Én is ezt tettem. Utána hálát adtam, mindenért: a családomért, a szeretteimért, azért, hogy egészséges vagyok, hogy minden egyes nap egy újabb lehetőség számomra. Megköszöntem a sok csalódást is, az elkövetett hibákat. Azt, hogy mikor az én sorsomról döntöttek, megadták az esélyt arra, hogy teljes életet élhessek. Vajon ki hozta meg ezt az ítéletet? A rólam szólót? Ki felel Olekszandrért? A 45-ös foglyokért? Vajon ki teszi mérlegre több milliárd ember fátumát? Ki?
fotó: HIM, Válasz Online, 444.hu