A 20. század utolsó harmadában a vinyl, vagy ismertebb nevén bakelit lemez, a virágkorát élte, és szinte minden otthonban büszkén pörögtek a lemezjátszók. Az Amerikai Hanglemezgyártók Szövetségének kutatása megerősítette, hogy a bakelit visszatért a divatba, feléledt a reneszánsza, és az eladási számok az elmúlt években emelkedtek.

A bakelitlemezek története azonban messze túlnyúlik a 20. századon. Az emberiség mindig is vágyott arra, hogy rögzítse és reprodukálja a hangot. Már a középkorban Bonetius, római filozófus leírta a hang és a mozgás sebességének kapcsolatát. A fonográf feltalálásával, melyet Thomas Alva Edison 1877. decemberében hozott létre, elindult a hang rögzítésének és lejátszásának korszaka. Ez az eszköz ónfóliára rögzítette a hangot, és egy hengeres tárgyra csavarmeneten forgott.

Az igazi áttörést azonban Emil Berliner hozta el 1887-ben a gramofon feltalálásával. Ez a gép egy lemezfelületen kialakított spirálpályára rögzítette a hangot. A fonográf lemezek lemez alakú hanghordozók voltak, és a hengeres tárgyakhoz képest kevesebb helyet foglaltak el. Ráadásul könnyebb volt másolni őket, mivel a hangadatok egy présminta segítségével könnyen nyomhatók voltak a lemez alapanyagába.

A lemezek kezdetben akusztikusan készültek. A változó, hangnyomás mechanikai vibrációt okozott a hangbefogadó membránban, létrehozva a hang barázdáit a lemez felületén. A hangot egy nagy tölcsérrel gyűjtötték, majd egy finom bőrmembránon keresztül továbbították, ahol mechanikus rezgéssé alakult át. A „tűvel” továbbították a vibrációt a lemez felületére, és ez a vágás folyamata volt. Egy lemezen általában 3-4 perces műsor fért el.

A bakelitlemezek tehát nem csupán hanghordozók voltak, hanem egy egész korszak ikonjai, amelyek mélyen befolyásolták a zenei és technológiai fejlődést. Most, a 21. században, a bakelit reneszánsza egyfajta nosztalgia és kifinomultság jele, ami továbbra is vonzóvá teszi azokat, akik értékelik a hangzás és a múlt varázsát.

Fotó: szerző