Gyerekként elsődleges szocializációs közegünk a családunk. Itt tanuljuk meg, hogyan reagáljunk a világra, miképpen vélekedjünk róla és nem utolsó sorban visszajelzést kapunk nevelőink által a saját személyiségünkről is. Nincs tökéletes szülő és ez nem is várható el, hiszen még a legjobb szándékkal is okozhatunk mentális sérülést gyermekünknek. A tudatosság viszont segíthet abban, hogy ez a lehető legkevesebbszer történjen meg. Hoztam most egy párbeszédet, ahogy a szorongó gyermeket megteremtik szüleik.

Szülő: Menj és kérj bocsánatot apádtól!

Gyerek: Dehát miért? Csak megkértem, hogy ne üvöltsön velem.

Szülő: Pontosan, kérj emiatt bocsánatot.

Gyerek: Nagyon félek. Kérjek bocsánatot, akkor is, ha valaki üvölt velem? Ne álljak ki magamért csak egyszerűen hagyjam?

Szülő: Légyszíves könnyítsd meg a dolgomat és kérj tőle bocsánatot. Egész este velem fog veszekedni miattad.

Gyerek: Ez így könnyű, de mi ennek a hosszútávú hatása? Megszokom, hogy ha úgy bánnak velem, mint egy darab ronggyal sem állok ki magamért, önbecsülésemért felnőtt koromban sem. Apának rendszeresen vannak dühkitörései és heves érzelmi reakciói, mivel nem tudja magát kontrollálni. Így ahelyett, hogy őt tennénk felelőssé az otthonunkban lévő szorongató egyáltalán nem nyugodt légkörért, még bocsánatot is kérünk, és tojáshéjon lépkedünk.

Ebből világosan érthetővé válhat az olvasó számára a következmény és felismerheti esetleges saját elakadását vagy rossz sémáját.