„Anyai nagyapám – mondhatni – kalandos úton tért haza a Don-kanyarból. Eleinte az ostyát ették a pappal, aztán kukacokat, majd dolgokat, amit a hó alól elő tudtak kaparni. Amikor erről beszéltem, mindig nagyon elérzékenyültem. Ezért nem beszélek már róla. Vagyis mégis.”

A Kikötő Polgári Szalon soron következő vendége Romsics Ignác történész volt. Ennél természetesen sokkal bővebb funkcióinak listája. A Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, volt egyetemi tanár, író, munkásságával kiérdemelte a Széchenyi-díjat. Jól csengő neve Magyarország legnagyobb koponyái között szerepel. Gyakran utal rá, hogy számára a legnagyobb és legértékesebb visszajelzés, hogy több fiatal történész őt választotta tanárának.

„Vidéki, paraszt családból származom. Szüleim dolgos emberek voltak, a munka szeretetét és megbecsülését hoztam magammal otthonról. Szegénységben, de szeretetben neveltek. Amikor már eszemet tudtam, traktorista akartam lenni”

– kezdte bemutatkozóját Romsics Ignác, majd megemlítette ifjúkora próbálkozásait is a poétikával. Hamar rádöbbent azonban, hogy költőnek mégsem lenne olyan jó, ám a könyvek, az olvasnivaló iránti szeretet nem hagyta elkallódni: levéltárosként kezdett dolgozni. Egyetemi tanulmányait 1970-ben kezdte, a tanári pályát választotta. A tanítás mellett idejét a huszadik század kutatásának és az írásnak szentelte.

„Szeretek dolgozni, munkámat szórakozásként fogom fel. Nem így lenne, ha a szüleim életét választom magamnak is. Ha kukoricát kellene kapálnom, szerintem nem is gondolnék a munka szeretetére, a szórakozásra meg pláne. Illyés Gyula „Nem menekülhetsz” című költeménye jut gyakran az eszembe. »Meg tudtad te szokni – (volt benne részed) – a kapát? Emlékszel? Emlékezz apádra!« De megtaláltam a munkámban önmagam és az utam”

– hangsúlyozta a történész, aki a kutatási területét érintő kérdésre nemes egyszerűséggel válaszolt.

„Ordított, hogy a Tanácsköztársaságról vagy a Horthy-korszakról szóló tanítás, finoman fogalmazva is nem kielégítő.”

Romsics figyelmeztetett: hiába fordított az egykori vezetés hatalmas figyelmet a propagandára, a kétkezi parasztok, akik a földjeikből, állataikból éltek, nem rajongtak a Tanácsköztársaság vívmányaiért. Ugyanakkor a sokat szidott, diktatúrának kikiáltott Horthy-korszakban a sajtó szabadsága megkérdőjelezhetetlen volt, ami azonnal felveti a diktatúra jelző helyességének kérdését.

„Exhibicionista diák voltam, ez a tulajdonságom felnőttkoromra is megmaradt. Műveimben sokszor kifogásolták a »túldramatizált Trianon-felfogásom«, valamint azt, hogy a baloldalhoz negatívan, de legalábbis nem egyértelműen pozitívan álltam hozzá. Könyveim kiadásánál többször kellett kompromisszumot kötnöm. Például azt a meggyőződésem, miszerint a hazai kommunista párt inkább külföldön kitűzött zászló, mint idehaza bázissal rendelkező egység, ki kellett húznom, ellenkező esetben művem talán sosem érte volna meg a kiadást”

– emlékezett vissza Romsics Ignác. A beszélgetős est folyamán megosztotta a közönséggel, hogy amerikai szakmai kint tartózkodása során (egyetemi tanárként) két egymást követő évben is felajánlották számára, hogy maradjon örökre az új hazában, ám a történész ezt rendesen visszautasította. Mégis példaértékűnek tartotta, mert, ahogyan fogalmazott, odakint nem volt elfogultság, összefonódás és politikai háttér. Amerikában vagy szerették az embert, s akkor megbecsülték, vagy nem.

Romsics Ignácot pedig szerették. Ahogyan szerették, szeretik idehaza is. Ez pedig többet nyomott a latban, mint a tengerentúli visszajelzések. Szerencsénkre.

fotó: a szerző