Ott feküdt ájultan és véresen az út porában. Egy külső szemlélőnek úgy tűnhetett, hogy már a lélek is elhagyta a testét. Az arra járók kikerülték vagy átléptek rajta, és inkább másfelé néztek, nehogy megessen rajta a szívük. Hogyisne tettek volna így, mikor ez a földön fekvő élettelen test emlékeztette őket, hogy milyen veszélyes úton járnak, ahol rablók garázdálkodnak, és ők is lehetnének ennek a szerencsétlen ifjúnak a helyében. Ezért hát, aki tehette, még meg is szaporázta a lépteit, hogy minél előbb maga mögött hagyja ezt a veszélyes helyet.

De hogyan is került az ifjú, szinte még gyermekember ilyen szánalmas állapotban a pirkadat első órájában oda, az út porába? Neki bizony a tapasztalatlansága lett a veszte. A városba ment, áruval megpakolt öszvérrel, hogy azt pénzzé tegye apja régi üzlettársánál. Tulajdonképpen nem is neki kellett volna mennie, csakhogy az apja az előző napon lebetegedett, és ő vállalta, hogy elviszi az árut a városba. Az apja először nem is akarta a fiát elengedni, mert tudta, hogy az út mennyire veszélyes, rablók lesnek az utazókra, minden értéküket elveszik és szerencsések, ha az életüket meghagyják. Azonban ő fogadkozott, hogy óvatos lesz.

Az első nap, amikor az est leszállt, mégis úgy döntött, hogy nem száll meg éjszakára egy biztonságos fogadóban, mert úgy számolta, hogy így egy teljes nappal lerövidíti az utat. Csakhogy éjszaka megtámadták a rablók, kifosztották, helybenhagyták, s mikor úgy gondolták, hogy már nincs benne élet, otthagyták az úton. Így virradt fel az Úr Napja.

Arra ment egy rabbi, és a Nap első sugarainál megpillantotta a földön fekvő testet, de óvakodott hozzányúlni, mert tisztátalan volt. Aztán egy igazhitű zsidó ment arra, de ő is átlépte a szerencsétlen ifjút, mert éppen szombat volt. Még sokan mentek arra, de kikerülték, vagy pedig úgy tettek, mintha észre sem vették volna az út porában fekvő testet. Végül egy szamaritánus ment arra a szamarával, és a szívében szánalom ébredt a szerencsétlen ifjú láttán. Lehajolt hozzá, kimosta és bekötözte a sebeit, majd szamarára emelte és elvitte a közeli fogadóba. Pénzt adott a fogadósnak, meghagyva neki, hogy két nap múlva visszatér, és ha addig többet költ az ifjú ápolására, akkor még ad neki. A Mester elhallgatott, és szétnézett a hallgatóságon:

– Ezek után kérdezlek titeket: ki volt ennek a szerencsétlen ifjúnak – akit agyonvertek a rablók – az igazi atyafia?

Hosszú némaság volt a válasz a kérdésre. Végül egy bátortalan hang megszólalt:

– A szamaritánus?

A többiek megbotránkozva néztek a megszólalóra, de a Mesterre is értetlenül néztek, hogy pont egy szamaritánusról mond példázatot. Elment az esze vagy provokál? Hiszen tudhatná, hogy a zsidók szemében a szamaritánusok a legmegvetettebb nép: nem is igazi zsidók. A Mester tudta, hogy mi játszódik le a lelkükben, és elmosolyodott.

– Ti most azt hiszitek, hogy elment az eszem vagy provokállak titeket, hogy pont egy szamaritánussal példálózok előttetek. Pedig az irgalmasság nem személyválogató, és felgyúlhat akár egy megvetett idegen szívében is, és a sajátjaitok is lehetnek keményszívűek. Ezért hát azt mondom nektek, hogy legyetek szelídek és nyitott szívűek, hogy ne ítélkezzetek szívetekben, mert amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek nektek is.

Sztakó Zsolt