Már több ízben írtunk portálunkon a magyar gyökerekkel is rendelkező világhírű filmszínészről, Tony Curtisről (1925–2010).

Legutóbb az Oscar-díjra is jelölt filmszínész szüleiről – a Mátészalkáról származó Schwartz Emánuelről, illetve a mai Felvidék területéről kivándorolt Klein Ilonáról – tettünk közzé személyes jellegű leírásokat, most pedig a filmsztár tragikusan fiatalon elhunyt öccséről – Julius Schwartzról –, és a kisfiú megrázó haláláról olvashatunk őszinte és szókimondó szövegrészleteket, melyek a színész 1994-ben megjelent önéletrajzi kötetéből származnak.

„Julie, az öcsém kilencéves volt, amikor 1938-ban az Első sugárúton elgázolta egy teherautó. Amikor a közelmúltban visszamentem arra a környékre, valami történt bennem. Újra kisfiúnak éreztem magam, hihetetlenül sok energiával, és döbbenetes módon éreztem magam körül az utca forgalmát. Ott tanultam meg ezt a dolgot, méghozzá keservesen.

Ha Manhattan utcáin nősz fel, és túléled, soha többé nem leszel képes vakon járkálni a városban. Az antennád magától kiugrik. Lehet, hogy ehhez egy testvérednek meg kell halnia. Ebben nincs kegyeletsértés. Megtörtént. Nagy szeretettel emlékszem vissza Julie-ra, bár az igazat megvallva elég nehéz felidéznem, pontosan milyen is volt. Biztos, hogy nem közönséges gyerek. Csak annyit tudok, hogy nagyon szerettem vele lenni, jókat játszottunk együtt.

Emlékszem, egyszer a Central Parkban sorba álltunk egy ivókútnál. Mikor én kerültem sorra, telitöltöttem a poharat, aztán megfordultam, és úgy tettem, mintha odaadnám neki, de aztán mégis én ittam meg. Szóval egy kicsit kegyetlenül bántam vele, ahogy az idősebb fiúk szoktak az öccsükkel. Négy évvel volt fiatalabb nálam. Én voltam a testőre, a tanítómestere és a kínzója is. De jól kijöttünk egymással. Korábban, amikor még a Bronxban laktunk, egyszer fellökte egy kocsi; Julie beütötte a fejét, a szemhéja is fölrepedt. Körülbelül kilenc hónappal ezután – mikor visszamentünk Manhattanbe – elgázolta a teherautó. Sokszor gondoltam arra: talán meg akart halni. Talán nem bírta elviselni azt a keveset sem, amit addig megismert az életből.

Az Első sugárúton akkoriban kétirányú volt a forgalom, Julie ott lófrált a Hetvenhetedik és Hetvennyolcadik utca között, követte az American Legion parádéját. Én tizenhárom éves voltam, semmi kedvem nem volt vele foglalkozni. A csapatommal játszottam, amikor Julie odajött, és én azt mondtam neki: – Menj a francba, játssz a saját barátaiddal. – Otthagyott. A szemét soha többé nem láttam. Egész életemben mindig szörnyű érzés fog el, ha eszembe jut, hogy így leráztam. Meleg, fülledt pénteki nap volt, valamikor szeptemberben.

 Emlékszem, a járda szélén egy vaskorlátot ugrottam át éppen, ő pedig megfordult, és elindult az Első sugárúton. Nem sokkal később a haverjaim körében teli torokból nevettem valamin, amit nagyon mulatságosnak találtunk. Megesküdnék rá, hogy akkor gázolták el az öcsémet, amikor épp hisztérikusan röhögtem. Valami fonák módon megérezhettem, hogy baj van.

Hazamentem, Julie nem volt velem, az anyám hisztériát csapott, és azonnal elkezdte átkutatni a környéket. Valaki odament hozzá, és azt mondta: – Egy kisfiút elütöttek a Hetvennyolcadik és az Első sarkán. – Aztán jött a rendőrség, kocsiba ültettek, és elvittek a kórházba, hogy azonosítsam. Akkor nem jutott eszembe, de azóta sokat törtem a fejemet, vajon miért engem vittek el, miért nem anyámat vagy apámat.

Onnan tudtam megállapítani, hogy Julie az, hogy egy évvel korábban egyszer vizet ivott az iskolában, és egy kölyök fejbe vágta. Az első metszőfoga nekiütődött a pohár szélének, és letörött. Az unokatestvérünk, John Breiner fogorvos volt, megígérte, hogy ha Julie idősebb lesz, rendbe hozza, de erre sohasem került sor. Ott, abban a kis kórházi szobában Julie arca úgy földagadt, hogy nem ismertem meg. De az ajka nyitva volt, láttam azt a törött fogat, és tudtam, hogy Julie fekszik ott. Semmi sem volt a szobában, csak szegény kis Julie, meg egy pohár víz egy szalmaszállal. Ott maradtam egy darabig, és beszéltem hozzá, bár nem válaszolt.” (…)

„Este a rendőrök vittek haza, és másnap reggel a szüleim is bementek a kórházba. Később, dél tájban apám szabóműhelye előtt ültem a lépcsőn, a magasvasút alatt, amikor megláttam anyámat. Futva jött az úttesten, és sikoltozott: – Julie meghalt! Julie meghalt! – Így tudtam meg. Szombat volt. A teherautó sofőrje részeg volt; az emberek azt mondogatták: – Kár, hogy az öcséd meghalt, mert óriási kártérítést kapott volna. – A szüleim senkitől nem kaptak egy vasat sem az öcsém halála után; igaz, úgysem számított volna. Julie csak egy kis áldozat volt a sok közül. Ötven évig őriztem a sapkáját meg a tankönyveit, mert csak ez maradt utána.

Akkor lementem az East Riverhez, és megkértem Istent, hadd lássam csak még egyszer az öcsémet. Ha ezt megteszi a kedvemért, ígértem, attól a naptól fogva mindig jó fiú leszek, és soha senkinek nem fogom elmondani. A kettőnk titka marad. De Isten nem tette meg. Emlékszem Julie-ra, ahogy a ravatalozóban feküdt a koporsóban. A párnára egy kis vér szivár- gott; meg kellett fordítani a feje alatt.”

Fotó: pinterest