A slambuc – azok kedvéért mondom, akik még nem hallottak volna felőle – egy régi, hagyományos pásztorétel. Krumpliból, tésztából, szalonnával. Ültek a pásztorok a hatalmas rónaságban, lesték a látóhatárt, mellettük meg rotyogott a bográcsban a slambuc. Fából faragott kanállal falatoztak belőle, utána talán sóhajtottak egy jót, mert az élet mégiscsak szép!

Elfogulatlanul… Á, mit szépítsem?! Bevallom töredelmesen, hogy bizony elfogultsággal vártam már csorgó nyállal – szinte –, hogy a Munka Utcai Alapiskola kilencfős csapata eloltsa a tüzet a méretes vasfazék alatt. Alma materem ez az intézmény, itt tanultam írni, olvasni, számolni. Azok között a falak között olvastam először Jókait. Ott volt legelső találkozásom az integrált áramkörök leírásával, a kitömött kacsával vagy éppen a gyémántfejű ablaküvegvágóval. És igen, ebben az iskolában ettem először menzakaját, ami néha olyan jó volt, hogy pofátlanul sorba álltam duplázni.

Most meg ott voltak tőlem karnyújtásnyira: frissen, üdén, fiatalosan! Tartósította őket a füst, ami szállt a saját üstjükből ugyanúgy, mint a szomszédos főzőmesterek tüzeiből.

„Slambucot főzünk idén, maradunk a hagyományos magyar ételeknél. Tavaly túrós gönci készült, sokak nagy örömére”

– árul el műhelytitkokat Nagy Zsolt, a Munka Utcai Alapiskola főzőcsapatának tagja, és megemeli kedvemért a fedőt, ami alól mennyei illatok szálltak kifelé. Két dolog jut azonnal eszembe: én is tartani fogom a hagyományokat, amik volt iskolámhoz kötnek, és sorba állok majd duplázni. A másik meg, hogy ha annak idején slambuc is készült volna az iskolai konyhán, sokkal gyorsabban indultam volna pockosodásnak.

Fél szemem állandóan a Munka utcásokon tartva baktatok sátorról sátorra. Felmérem a terepet, és hagyom, hogy az egyre hangosabban korgó gyomrom irányítson. Még hogy a férfiak csak egy dologra tudnak gondolni! Aljas rágalom, kikérem magamnak! Én például képes vagyok egyszerre legalább öt-hat-hétféle ételre is gondolni. Vegyük például a Fröccsösök nevű csapat birkagulyását, amit vaslapon sült pitével tálalnak. Hát persze, hogy itt is a szemem láttára merül el a kóstolós kanál a hosszú lében! Katona Gábor, a csapat egyik tagja kihalász egy jókora húsdarabot: próba, szerencse!

„Ez nagyon jó! A fűszerezés kitűnően sikerült, jöhet bele a krumpli!”

– figyelmezteti társait. Összeszokott bandának tűnnek, stílusosan fröccsel kínálnak (pólójukon a legnépszerűbb keverési arányok és azok elnevezései). A bor is hazai: a hetényi lankákon termett ropogós szőlők mennyei leve, Jedlik Ányos hagyatékával spriccelve.

„El ne menj! Pillanatokon belül elkészül a Hadi bablevesünk!”

– kiált rám a fal tövében felállított sátorból az önmagának sejtelmes nevet választó csapat, az „Ab imo pectore” kapitánya, Ethey Katz Tímea. Egy kicsit elviccelődünk azon a tényen, hogy a bableves bizony nemcsak a várban megtartott eseményen, az immáron negyedik alkalommal megrendezett Komáromi Ostromlakomán tud igazán „hadi” lenni. Aztán megközelítem a rotyogó ételt, és máris látom, hogy versenykaja ez a javából: mindent bele! Mellettük a Selyés zsenik csapata épp elkészül a ludaskásával.

Egyen viseletben gyülekezik bográcsa körül az Agel cég csapata. „Kórházi koszt” – nevet mellettem egy nézelődő, aki – hozzám hasonlóan – feni már a fogát a finomságokra. Nem tágít a kórháziak standjától, bár tréfáját többekkel is megosztja. Átlátok rajta: magának akarja az egész adagot! Nem csoda, mert a csapat sürgése-forgása láttán egyértelművé válik, hogy beleadnak apait-anyait, hogy ők legyenek a legjobbak.

Oroszlánnal, rendkívül gazdag menüsorral, a 19. századhoz illő kosztümökkel, tábori szakáccsal és markotányosnőkkel készült az Eötvös Utcai Alapiskola. Olyan sokan vannak, hogy az embernek az az érzése támad, kivonult az egész tantestület, magukkal csábítva még a legvagányabb diákokat is. Muszáj is sokan lenniük, hiszen nem akármilyen ételsort álmodtak meg szabad tűzre kreálva. A főételek mellett ráadásul teret adnak még a nyalánkságnak is: megnyugtatnak, készül már javában a mákos bögyörő gyümölcsízzel.

Az ételek elkészülte után a csapatok ízlésesen tálalnak, tálcákon hordják a zsűri kóstolósátrába mennyei fogásaikat. Közben persze már előkerülnek a tányérok, kanalak, és hosszú sorokban kígyózik az illatoktól már előre megrészegült várlátogató tömeg. Én is megkapom a slambucom – istenuccse, megérte várni! Alig kanalazom be, máris nyomnak le a padra sátruk elé a Fröccsösök: a birka tényleg nagyon finom lett, élvezettel cupákolok a csonton. Eszek még vadpörköltet és bablevest, ludaskását is, és bár a szemem kívánná még a többi ínyencséget is, a gyomrom már megálljt parancsol.

A 4. Komáromi Ostromlakoma zsűrije a Határőr Utcai Alapiskola árpakásáját találta a legjobbnak ízben, a legkreatívabbnak pedig az Eötvös Utcai Alapiskola csapatát. Az abszolút győztes azonban nem a versenybe szálló csapatok közül került ki! De nem ám! Én vagyok a legnagyobb győztes! Mert olyan finomakat ettem, hogy még késő este is mosolyra húzódott a szám, ha felidéztem egy-egy ízt. És olyan szíves kínálásban részesültem, ami mindig megerősít a tudatban, hogy Komáromban nagyon jó élni!

fotó: a szerző

címfotó: az Eötvös suli pompás kínálata